Olvasni az aggodalommal egyenlő.
A balról jobbra mozgó szem hepehupás
sietséggel halad a betűk formáin, s ez
sorváltásnál egy stresszterhes
hátranézéssel azonos.
Minden papírlap ódzkodik a tűz karmaitól
és a szájnedvtől, amelyet a lángnyelvek hősége idéz elő.
Ezt az eredendő félelmet a könyvek átadják olvasóiknak.
Újra úgy szorongunk, mint az első emberek.
Olyanok vagyunk olvasás közben, mint az igazságokat
detektálni képtelen lelki szemetesládák,
semmi sem támasztja ezt jobban alá, mint az, hogy
meg akarom menteni a könyveket a paranoiáiktól.
Egyem meg őket? Nyalogassam a sarkaikat? Nyomkodjam
a gerincrészüket? Szálazzam szét őket, aztán amikor újra
összefűzöm a lapjaikat, minden valahányadikat fejjel lefelé
helyezzek el? Összekeverhetném az oldalakat is,
megzavarhatnám az üldözési mánia monotonitását egy kis időre,
és akkor úgy érezném, alkotok is, és akkor az alkotás olyan lenne,
mint egy káoszkerék, amely kiesett a helyéről
és végre nem mozgat, hanem maga mozog
eltévedt hold módjára,
amelyen a holdjárók egyikében a nagy sötétséget bámulva
úgy érzi valaki, hogy összesúgnak mögötte,
mint egy ártatlan családi látogatáson
[isten ments, hogy bárkit megkérdezzek, hány évesen
tanítja meg majd olvasni a gyermekét].
