Kedves Nóra, ugye nem fog kinevetni, ha nagyon béna leszek?
– Nem, mert számomra ön már most is az. Béna. Ezért jött el hozzám.
Meglepett a nyers, kendőzetlen hang, mely ráadásul olyan szájból érkezett, ami megjegyzésemre a leghalványabb mosolyra sem rándult. Nem szeretem a mosolytalan embereket, elbizonytalanítanak.
– Bocsánat, csak poénkodni akartam.
– Poénkodjon csak nyugodtan. Vagy odafigyelek, vagy nem.
Még mindig az ambuláns lapomat bújta, aztán meg a gerincemről készült MRI-felvétel leletét, olyan alapossággal, mint aki minden betűt kétszer rág meg. Közben valamit irkált a füzetébe, görcsösen, erőlködve. Erős, hétköznapi arcára nem ült ki semmi, mintha egymagában kuksolna otthon egy elhagyott sarokban, ahol senki sem látja. Mikor megtudtam, kihez kerülök, a név után – Nóra – egészen mást vártam. Nem tudom igazán, mit, de ezt a robusztus felépítésű, kőarcú, humortalan nőt biztosan nem.
– Na – mondta, jó ötpercnyi szünet után. – Hozott magával valami ruhát?
– Mármint tréninget?
– Azt.
– Póló van rajtam, meg farmer.
– Legközelebb hozzon valami kényelmeset.
Nem tudtam, lesz-e legközelebb, ebben akkor nem voltam annyira biztos.
Recsegett-ropogott mindenem, mikor hanyatt fektetett egy matracon, ízületeim szét akartak szakadni, testem, mint valami játékos fókafiókáé, jobbra-balra dőlt. Körülbelül harminc éve nem végeztem semmiféle rendszeres mozgást. Lelki és testi félelem fogott el, ahogy kiterítve feküdtem és bámultam a repedéses mennyezetet, és arra gondoltam, bármilyen gyakorlatot mond is, biztosan nem tudom megcsinálni. Éreztem gyöngyöző homlokom, pedig még nem csináltam semmit, a teremben meg jó, ha tizennyolc fok volt.
– Na – mondta megint. – Kezek haránt a test mellett, tenyér lefordítva. Láb kinyújt, zár.
Félelem ide vagy oda, röfögésszerű nevetés buggyant fel belőlem, mert egyszerre jutott eszembe Barta őrmester a Forradalmi Ezredből és Potrien nevű kollégája Rejtő halhatatlanából.
– Bocsánat – mondtam – elnézést kérek.
– Ha szórakozni jött, itt akár le is állhatunk.
– Nem, elnézést, dehogy, csak tudja, eszembe jutott…
– Akkor még egyszer: láb kinyújt, kéz a test mellett, tenyér lefordítva. Mindkét tenyér.
Máig sem tudom, hogy tudtam megcsinálni, hogy az egyik tenyerem fölfelé, a másik lefelé nézett. Odahaza csak hosszas próbálkozás után sikerült.
– Na, szorítsa le a tenyerét, és emelje meg a csípőjét. Fej marad a földön.
Sosem tudtam egyszerre két dologra koncentrálni, háromra meg biztosan nem. Főleg, ha mindezt olyan elhasznált, merev testtel kellett megtennem, mint amilyen az enyém volt. Hirtelenjében még abban sem voltam biztos, hogy az a testrész-e a csípőm, amire én gondolok. Így aztán valami furcsa vonaglás lett a mozdulatomból, ami inkább hasonlíthatott egy uszadékfán átvergődő agg krokodil kínlódásához, mint csípőemeléshez. Ezt meg is mondtam neki.
– Béna volt, igaz?
– Láttam már bénábbat is.
Dicséretére elszégyelltem magam. Hülye tuskó vagyok, játszom itt a született kriplit, ahelyett, hogy segíteném a munkájában. Na, gyerünk, szedd már össze magad!
– Ugyanezt, még egyszer. Csípő fel, megtart, majd… leenged.
Tízszer csináltatta végig velem, összeszorított foggal, remegő karral, begörcsölt vádlival végigküzdöttem mindet. De felülni már alig bírtam.
– Feküdjön csak vissza, nem mondtam, hogy felülhet. Most húzza fel a bal térdét, kulcsolja át a bal kezével és húzza maga felé. Másik láb nyújtva marad.
Talán negyedóráig sem tartott az egész foglalkozás, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt. A végén a segítségével tudtam csak függőlegesbe hozni magam.
– Na, most mutatok magának valamit.
Már azt hittem, valami új gyakorlatot, mert elment, és kisvártatva egy szerrel tért vissza. De kiderült, hogy egy gerincmodellt lóbál a kezében.
– Ide figyeljen, most elmagyarázom, mit miért csináltunk. Fejben talán erősebb.
Meg sem hallottam a sértést, mert a gerincre meredtem. Az általános iskolai biológiaórák jutottak az eszembe, a szertár, a csúf preparátumok, a koszbarna emberi testrészek, amiket néha baseball-labdaként dobáltuknak egymásnak, mikor egyik teremből a másikba cipeltük őket. Most bántam csak közönyömet, amivel akkoriban ehhez a tárgyhoz viszonyultam – alig tudtam róla többet, mint egy ötéves gyerek.
– Na, ezek itt a csigolyák, ezek meg a porckorongok. Ezek a kiálló piros szálak az idegek, amelyek futnak tovább le egészen a talpáig, s amiktől magának most ezer tű bökdösi a lábát. Hogy mitől van ez? Elmondom.
És elmondta. Tisztán, világosan, egyszerűen. Azt hiszem, megértettem. És az is világos lett, mi volt minden gyakorlat lényege: a kitüremkedett és megkopott porckorongok regenerálása.
– Azt a kitámasztó gyakorlatot otthon óránként csinálja meg tízszer. Tud jönni pénteken? Tíz harmincra várom.
Azzal otthagyott.
Kemény két nap elé néztem. Egyrészt a gyakorlat miatt, ami maga volt a pokol. Már a készülődéstől rosszul lettem, amikor meg elterültem a szőnyegen, az a félelem költözött belém, hogy nem leszek képes felállni. Főleg, ha megcsinálom a tíz kitámasztást. Zsibbadástól, nyilallásoktól szinte teljesen lebénult bal lábamról már nem is beszélve. De muszáj volt, elmagyarázta, mit miért, hinnem kellett neki. A szakorvos által előzőleg felírt izomlazító mit sem ért.
Az első nap estéjén sajgó derékkal és leharcolt vállizmokkal ugyan, de hősként ünnepeltem magam: tizenkétszer tíz az egyenlő százhúsz – ennyiszer csináltam meg a kitámasztó gyakorlatot. Azt már csak jóval később vettem észre, hogy a sugárzás megszűnt a lábamban. Nem részlegesen, teljesen. Nem akartam elhinni, azt hittem, a derekam és a vállam miatt nem érzem, de lefekvéskor, amikor nyugalmi helyzetbe kerültem, nem volt benne fájdalom. Akárhogy forgattam, emeltem, nem fájt. Körülbelül két hónapnyi bénultság után újból éreztem a lábamat!
Ugyanígy telt a második nap is, és az eredmény is ugyanaz lett: megszűnt a fájdalom, csupán a derekam sajgott kicsit.
– Hogy van?
Majdnem a nyakába ugrottam ennek a nagydarab mackónak.
– Képzelje, nem fáj a lábam!
– Na, azért csak ne bízza el magát. Hasra fekvés, kezek a test mellett.
És kezdődött újra minden. Kicsavarodott végtagok, kettétört derék, engedelmességet megtagadó izmok. De tudtam azt is, hogy megéri – ennek a küzdelemnek lesz hozama.
Hat hétig jártam hozzá, amikor tanácsokkal látott el, a kezembe nyomta az általa vezetett munkanapló másolatát és azt mondta, e szerint folytassam otthon. Váratlanul ért az elbocsátás, nem voltam felkészülve rá, valamilyen formában szerettem volna megköszönni a munkáját. Még pénz sem volt nálam elég ahhoz, hogy hálámat ilyenformán fejezzem ki.
– Köszönök mindent – dadogtam –, sokat tanultam.
Nehezemre esett elmenni. A testem rendben volt, de lelkileg mintha valami összetört volna bennem.
Nem akartam annyiban hagyni. Mindenképp meg akartam köszönni, hogy rendbe rakta a gerincemet, de főleg azt a hitet, hogy mindenből ki lehet gyógyulni, ha az ember nem hagyja el magát, ha elhiszi, hogy a testet maga a test gyógyíthatja meg a leghatékonyabban.
Abnormális ötletem támadt. Tudtam már az elejétől, hogy az, mégis ragaszkodtam hozzá.
Körülbelül egy hét múlva újra helyet foglaltam a traumatológia recepcióján, abban az időpontban, amikor úgy gondoltam, biztosan bent lesz és két kezelés között elcsíphetem. Kezemben ott szorongattam a dobozt, ami az ajándékomat rejtette. Megkísértett néha a gondolat, hogy fel kéne állnom és elpucolnom, még mielőtt észrevesz, de arra gondoltam, a befejezésnek olyannak kell lennie, mint a bevezetésnek, maradnom kell. Maradtam.
Aztán megpillantottam a nyitva hagyott ajtón keresztül, amint bent a teremben elköszön a betegétől, egy hozzám hasonlóan szögletes mozgású férfitól, majd kijön a folyosóra, hogy megnézze, várja-e páciens. Ekkor gyorsan felálltam és feléje siettem.
– Maga az? Mit hoz abban a dobozban? Kisnyulat?
Kis híján a lába elé ejtettem a dobozt! Közelgett a húsvét, és úgy gondoltam, megviccelem: vettem a piacon egy szürke nyulat, két hónapos, ha volt, de már önellátó. Nem igényelt túl nagy törődést, csak helyet meg napi egyszeri étkezést. Gondoltam, este, ha hazamegy, várja valaki, mert más biztosan nem várja.
– Tegye csak oda a sarokba. Nem tudom, a férjem mit szól majd hozzá, de a gyerekeim örülni fognak. Hogy van a dereka?
Makogtam valamit, s gyorsan kihasználtam, hogy a következő páciens már tolat be mögöttem – kereket oldottam.
Este, miután megvacsoráztam, s kicsivel később elvégeztem a soron következő gyakorlatsort, ültem egy ideig a szőnyegen és arra gondoltam, jó lenne valakinek elmesélni ezt a történetet. De csak a macskám dörgölődzött a térdemhez, jelezve, hogy ma még nem kapott enni. Öntöttem egy kis tejet a tányérjába.
