A háború, a háborúk mindent megváltoztatnak – mereng a múlt századi magyar kultúra egyedülálló alakja, Lénárd Sándor (1910–72). Orvos, költő, író, műfordító, klasszika-filológus, művelődés- és gasztrotörténész volt, bámulatosan sokoldalú humanista. Karinthy Ferenc „kihaló állatfajhoz” hasonlította. Leginkább arról nevezetes, hogy latinra fordította a Micimackót, Brazíliában pedig összetévesztették doktor Mengelével.
De ezúttal ne engedjünk a kalandos életrajz csábításának, maradjunk az idézett műnél. Apám című emlékezését élete vége felé, olaszul diktálta az öt nyelven publikáló polihisztor (fordította Vajdovics Zsuzsa). Szívszorító beszámoló a gyerekkori idill elvesztéséről. A szerző négyéves, amikor kitör az első világháború, bár „a »kitörés« valójában hazug szó: a háborút miniszterek és generálisok kívánságára robbantják ki”.
„A háborút kitörésekor mindenki farsangi mulatságnak, vidám nyári hadgyakorlatnak képzelte, mely alkalmat ad a tiszteknek, hogy felvegyék díszuniformisukat és fehér kesztyűiket. A győzelem biztos volt, hiszen minden iskolakönyvben az állt, hogy a piros nadrágos magyar huszár a világ legjobb katonája. Az újságok nem hagytak kétségeket afelől, hogy a cseppnyi Szerbiát négy hét alatt legyőzik.”
Az imádott édesapa, Lénárd Jenő (1878–1924) orientalista, a buddhista filozófia doktora bevonul a Monarchia seregébe. Háborúban a túlélés a tét, a többi logikátlan és előreláthatatlan események sorozata. Háromszor legyinti meg a halál a jámbor tudóst. Az eszéki laktanyában, amikor a takarmánykukorica súlya alatt rászakad a padlás. Azután egy tüzérütegnél, az olasz fronton, Col di Lana ágyúdörgésében.
A hadikórházban megtanul törökül, kisázsiai expedícióra küldik, ám ott vérhast kap. Harmadjára is megmarad, és átvészeli a konstantinápolyi francia hadifogságot, de már illúziók nélkül. „Talán azon kevesek közé tartozott, akik megértették, hogy a háború elvesztése még nem jelentette a béke elnyerését. Valójában a zavargások korát jelentette, mely, hiú remények közepette, egyre határozottabban újabb és borzalmasabb háborúk felé mutatott.”
Pestre visszatérve, a Tanácsköztársaság két nap alatt ábrándítja ki a kommunizmusból. Öt évvel később egy bécsi szállítmányozási vállalat irodájában, ahol kereskedelmi levelezőként keresi a kenyerét, íróasztalánál éri a végzetes szélütés. Negyvenhat évet élt. Emlékező fia, Lénárd Sándor, fél évszázad múltán, túl az újabb világháborún és az abszurd fordulaton is, hogy az auschwitzi lágerorvosnak nézték, így elmélkedik:
„Ha nem sikerül megoldani egy korszak problémáit, akkor egy idő után nem törődnek velük; egész országok lesznek koldussá elűzött uraikkal együtt, az egyik kor hősei egy másik bohócaivá válnak, egy évad arany érdemrendje a következő évad farsangi mulatságainak lesz kelléke. (…) Egyes országok nevet változtatnak, mások eltűnnek, a szent határokból már a térkép vörös vonalai sem maradnak meg. Elméletek dőlnek meg, igazságok helyébe új igazságok lépnek. A tegnap dogmái elolvadnak, mint a tavalyi hó.”