Azért az nem egészen úgy van, hogy ne arra figyeljünk, amit mond, hanem arra, amit csinál. Orbán sokszor idézett bon mot-ját nyilván nem kell komolyan venni, bár kétségtelen, hogy szavai sokszor csak nyelvi játékok, a valóság megkerülésének szemfényvesztő trükkjei. Ezzel együtt nagyon is oda kell figyelni arra, hogy mit mond és mit hogyan mond a miniszterelnök. Aki úgy érzi, hogy most billen át a magyar politikai élet az elvárt mederbe; összesen tizenhat évet töltött ellenzékben, most pedig belép az országlás tizenhetedik évébe. Szerinte ez így van rendjén, és ezt végre a magyar emberek is felismerték.
Nincs is mit vitatkozni ezen, bár bennünket sokkhatásként ért a választás végeredménye, s ahogy tapasztalom, a választók jelentős részét is. De el kell fogadnunk: olyan vezetőt kívánnak maguknak az emberek, akinél nem feltétlenül tudják, hogy mit mond és mit cselekszik, mégis, számukra ő jelent biztonságot. Hazudhat a legaljasabb módon, vagy ígérhet búgó hangon szép jövőt, a lényeg, hogy ő az, aki igazán magyar, és bennünket is magyarnak tart. Már ha követjük őt - embertelenségben, sunyiságban, trükközésben, és ha elfogadjuk nyelvi játékát is.
Egyszóval a látszólag kiegyenlítő, konszolidációt ígérő mondatai mögött is meghúzódik a valóság, az, ahogy ránk és erre az országra tekint. Hiába biztatja például az ellenzéket, hogy szedje össze magát, mert az országnak az tesz jót, ha sokszínű a parlamentje, valójában éppen az ellenkezőjére törekszik. Valójában a Mi Hazánk radikális - azaz: náci - alakulata is azért kellett neki az országgyűlésbe, hogy önmagát a centrális erőtérbe helyezze, miközben a centrumot már rég megszüntette, illetve kihelyezte a szélsőjobbra.
De vissza a választás utáni mondataihoz, illetve a nemzetközi sajtótájékoztatón hangoztatottakhoz. Ahol a békésebb arcát igyekezett felmutatni, miközben az egész eddigi – nagyon is eredményes – pályáján soha nem törekedett konszolidációra, sőt, mindig is dolgozott benne a személyes bosszú, a vele szembe menőkkel való leszámolás akarata. Kedden a sok-sok újságíró előtt arról beszélt, hogy ő bizony a nemzet egységét keresi, olyan ügyekért dolgozik, amelyek ezt az egységet megteremtik, ezért is tartja oly fontosnak a gyermekvédelminek nevezett népszavazást. Vagyis
Orbán azt nevezi nemzeti ügynek, amely egészen bizonyosan megosztja a nemzetet, azt a referendumot, amelyet a törvények alapján eredménytelennek minősítettek a szavazók, ám az orbáni világban ennek semmi jelentősége nincs.
Ha hinni lehetne az emberarcú Orbánnak, akkor vasárnap után azt kellett volna mondania, hogy ugyan több mint három millió ember egyetértett velünk, viszont ötmillió nem, tehát visszavonjuk az egyébként már megszavazott törvényt. Ő azonban nem ezt mondta. Hanem hogy ez jelenti a nemzet közös ügyét, és ez mutat a nemzeti egység irányába. Pedig csak arra kell neki, hogy ráfoghassa Brüsszelre: nem a jogállamiság hiányát kifogásolja, hanem a gyerekeinket akarja megrontani.
Ceterum censeo: figyeljünk a szavaira is.