Egy szinte észrevétlen februári hír: tavaly a Mol 526 milliárd forintos nettó nyereséget ért el. Ez már döfi, mondhatnánk (bár még így is csak a Mol 5 ezer milliárdos forgalmának tizede). Ugyan Orbán haverjainak a cég harmadát az államtól ingyen, örökre átvevő alapítványai most tartják a markukat, még így is maradhat közel 300 milliárd. De mi légyen vele? Vegyünk céget? Beruházzunk? Vagy pedig? Az ötletbörzén újabb, formabontó javaslatok is születhettek, amelyek hullámait erősen megérezte az egész ország.
Egy másik jelenség (amelynek részleteit következő lapszámunkból ismerhetik meg): tavaly a nagy hazai hálózatokon kívüli, úgynevezett kis kutak, csökkenő számuk ellenére is egyre nagyobb forgalmat bonyolítottak. Talán a „színeseknél” elszálltak az árak. Igaz, erre egyértelmű bizonyíték nincs, mivel ilyen adatokat senki sem gyűjt vagy ad ki.
Aztán novemberben jött a bejelentés – mégpedig „közkívánatra” –: 480 forinton maximálják az alapüzemanyagok árát. A szakma nézett, mint kamionos az ezer forintos vásárlási korlátra. Mivel a benzin és a gázolaj akkori piaci átlagára 506, illetve 512 forintra rúgott, adódott, hogy az eladáson rögtön keletkezik 26-32 forint veszteség. Kire terheli ezt a kormány, illetve ki viseli az esetlegesen tovább emelkedő beszerzési árakon elszenvedett veszteséget? A válasz hamar megszületett: a kabinet lényegében egy mondattal kihirdette a 480 forintos ársapkát, vagyis a teljes veszteséget a kiskereskedőkre, a kutasokra hárították. Bár nagykereskedőként a Mol látta el a piac zömét – ma meg már szinte egészét –, mégis állíthatta: kútláncán keresztül maga is kárvallott. Mindazonáltal hamar megjelentek azok az értékelések, hogy míg a Mol „kibírja”, addig egy kis, családi kútnak nincs annyi tartaléka, hogy benzine mellé megtakarításait is a vevőinek adja. Bár a kormány tagadta, hogy valódi célja a magánkutasok kinyírása lenne, a balsejtelmeket a hamar megjelenő „részletszabályok” csak erősítették. Ezek ugyanis leginkább a kutasok esetleges „trükközésének”, az ideiglenes bezárásnak, a kínálatszűkítésnek, vagy épp a minőségrontásnak igyekeztek szigorú gátat szabni. Ekkor hirdették ki azt is, hogy ha egy kút egy héten belül 48 órán túl zárva tart, az egység továbbüzemeltetésével a kormány megbíz egy erre ajánlkozó céget. Ám, hogy hogy nem, e listára a rövid határidőn belül csak a Mol iratkozott fel. A szakma rögtön igazolva látta: a Mol át akarja venni a kis kutakat. Na, azt megnézem, amikor a Mol átveszi a kutamat – zúgolódtak sokan. Tehették: az átadás-átvétel részletszabályait a kormány máig nem dolgozta ki. Pedig, ha akár ideiglenesen is változik az üzemeltető, mindent újra kell mérni, regisztrálni, kötni. Ilyen például a pénztárgép, az engedélyek, és akkor a dolgozók sorsáról még nem is beszéltünk.
2021 vége és 2022 eleje a bizonytalan őrlődés jegyében telt, amin a rövid ideig kissé csökkenő olajár enyhített valamelyest. Bár ezután a nyersanyag tőzsdei ára kilőtt, mindenki abban bízott, hogy a novemberben meghatározott február 15-i határidővel a kormány legalább valamit orvosol a bajokon. Érdemes kiemelni, hogy a kutasok többsége nem önmagában a 480 forintos árkorlátot bírálta, hanem azt, hogy a kormány a beszerzési és fixált eladási ár közötti esetleges veszteséget teljes mértékben a töltőállomásokra terhelte, nem vonva be a kockázatviselésbe a nagykereskedőt és – mondjuk adócsökkentéssel – önmagát.
Február elején egy bajnai kutas nem bírta tovább, és bezárt. Ezt annak új rendje s módja szerint le is jelentette az illetékes Innovációs és Technológiai Minisztériumnál (ITM), ahonnan viszont állítólag az a meglepő válasz érkezett, hogy köszönik, de nem „küldik ki” a Mol-t. Így változott a konteó is. Eszerint a Mol-nak valójában esze ágában sincs átvenni a saját egységeinél jóval kedvezőtlenebb jövedelmezőségű, ismeretlen állapotú, „márkaidegen” töltőállomásokat, ráadásul „ideiglenesen”, folyamatos feszültséget vállalva a saját vagyonától ilyképp megfosztott, sértődött tulajjal.
Február 15-e közeledtével aztán az Orbán-kormány hosszú mismásolás után a lehető legérzéketlenebb módon, újfent szinte egy mondatban hosszabbította meg az árkorlát időbeni hatályát újabb három hónappal, május 15-ig. Arra a felvetésre, hogy tervezik-e a gyengébb anyagi helyzetű kis kutak támogatását, Gulyás Gergely kancelláriaminiszter (akkor még) ultraliberálisokat megszégyenítő, rezzenéstelen arccal válaszolt egyértelmű nemet. Épp csak azt nem mondta, hogy hulljon a férgese. Itt vált igazán világossá, hogy nem babra megy a játék: valaki a kormány hathatós segítségével le akarja tolni a kis kutakat az utak mellől. Így az érintettek saját érdekvédelmi szervezetbe tömörültek. Közben a hazai töltőállomásokon egyre-másra terjedt az üzemanyag – Gulyás állításával szemben egyáltalán nem tiltott – kiporciózása. Az ITM a kis kutasok erélyesebb fellépésére már reagált: leült tárgyalni, sőt azonnal hatpontos „eredményt” hirdetett. E hangzatos intézkedésekről azonban hamar kiderült, hogy néhány sajátos helyzetű vállalkozón kívül a többségnek nem segítenek. Ráadásul a „végrehajtási rendeletek” is késtek. A kutasok tovább verték a benzinkannát, amit érdeminek látszó bejelentések koronáztak. A kormány a nagykereskedelmi árat is 480 forinton maximálta, az üzemanyagok jövedéki adóját (amúgy EU-jogot sértő módon) csökkentették, a kis kutasoknak pedig a tavalyi, időarányos, negyedéves forgalmuk 80 százaléka után 20 forintos állami támogatást ígértek. Hogy ezek lehetséges tovagyűrűző hatását ki és hogyan elemezte, rejtély. Mindenesetre a hazai piac Mol-on kívüli 30 százalékát ellátó üzemanyag-importőrök ilyen-olyan indokkal, de néhány napon belül szinte teljesen kivonultak a piacról. A jelek szerint tehették, de legalábbis tették és nem is tartóztatta őket igazán senki. Erre a piac 70 százalékát – főleg Százhalombattáról – eddig is ellátó Mol bejelentette, hogy „stratégiai vállalatként” kiszolgálja a hoppon maradt 30 százalékot is. Ám e kör sokáig csak várt a Mol-os naftára. Sőt, bár az újabb árrendelet szerződéskötésre kötelezte a szabott áron értékesítő nagykereskedőket, a Mol-nál nem csak hogy lassan őröltek a malmok, de kiderült: a cég szerint a szerződéskötési kötelezettségből nem következik a tőlük megrendelt mennyiség leszállítási kötelezettsége is. Tehát: ha lesz szerződésed, annyi árut kapsz, amennyit.
A látszólag elvont jogi helyzet nyomán az ország március elején háborús állapotokat idéző, általános üzemanyag-hiányra ébredt. A Mol kiszállítási rendszere ugyanis nem bírt a hirtelen körülbelül 40 százalékos igényugrással. Nem tudom, mi a nagyobb tragédia: ha ezt tudták előre, vagy ha nem. Az is hamar világossá vált, hogy a jellemzően kis, vidéki kutak „szívatása” alapvetően akadályozza a tavaszi mezőgazdasági munkák halaszthatatlan elkezdését. Ráadásul – amiként az a március 10-i, rendkívüli kormányinfón a Gulyás oldalán megjelenő Hernádi Zsolt Mol-vezér szavaiból kitűnt – nagyban megdobta a forgalmat, hogy a határainkon túl 600-700 forintos tarifákhoz szokott európai fuvarozók, illetve a határ menti lakosok igencsak rájárnak a 480 forintos hazai üzemanyagokra, és boldog-boldogtalan minden lehetséges és lehetetlen tárolóeszközökbe tankol. Igaz, az aznap éjjel életbe léptetett, a szabott ártól főleg a kamionokat és a nagyobb külföldi gépjárműveket eltiltó intézkedések némiképp enyhítettek az igényeken.
Ám ezalatt a kis kutasok egy része végleg kiszenvedett. A március közepi hírek újabb nyolc egységről szóltak, amikre viszont az ITM már kiküldte a Molt. Mielőtt a kutasok ismét igazolva láthatták volna félelmeiket, az olajcég bejelentette: köszöni, de ő sem él a lehetőséggel. A Mol március végi háttérbeszélgetésén felhívták a figyelmet, hogy a tavaly novemberi szabály időközben megváltozott. Így most már nem az ITM, hanem a Mol dönti el, kivonul-e. De megnyugtattak: alaposan megvizsgálták az érintett kutak 20 kilométeres körzetét, és úgy ítélték meg, hogy az ott lakók a bezárt egységek nélkül is üzemanyaghoz jutnak. Van ott Mol-kút, meg másfajta is – tették hozzá. Ugyanakkor sokan itt is hiányolják a világos kereteket: abban a döntésben, hogy egy térségbe jut-e elegendő üzemanyag, a Molt semmilyen megfogható feltétel nem köti, így nem is kérhető számon. Bár Gulyás februárban még 5 kilométeres kör vizsgálatát említette, nem ez a kancelláriaminiszter első, amilyen sarkos, oly hamar elfeledett kijelentése; az ITM pedig e tárgyban hallgat.
A kis kutasok március végi, Mol-székház előtti tüntetésén annyi derült ki, hogy bár a cég lassan minden érdeklődő kutassal leszerződött, új partnereiket arra kérik, hogy – a régiekkel szemben – üzemanyagukat szíveskedjenek saját tankautóval és költségen elvinni. Ráadásul ezeket a tartályokat sokáig csak félig töltötték fel, ami lapzártánkkor állítólag kétharmadra nőtt. A szállítás literenként további 8-17 forinttal dobja meg a – literenként 20 forintos állami támogatásra még mindig csak váró – kis kutasok úgymond 480 forintos beszerzési árát, miközben az árut változatlanul 480 forintért kell adniuk. (A jövedékiadó-csökkentés szintén a Mol költségeit mérsékli.) Közben a hazai kutak jó része változatlanul korlátozza a vásárolható mennyiséget.
Talán most már körvonalazódik egyfajta mesterterv. Bujdos Eszter, a Holtankoljak.hu nevű ár-összehasonlító oldal – más érdekképviselőknél látványosan fesztelenebbül nyilatkozó – ügyvezetője kétszázra teszi azoknak a kutasoknak a számát, akiket már semmi nem tántorít el a bezárástól. Ez a hazai, „márkátlan” töltőállomások ötöde, az összes hazai egység tizede. Mások szerint már több mint 50 kút bezárt. Bár ezek üzemeltetése nehézkesebb, ügyfeleik annál fontosabbak lehetnek a Molnak és a többi „színesnek”. Így a Mol, ha csak egy módja lesz rá, sokak szerint egyetlen bezáró kutat se üzemeltet tovább. A környékbeliek szíveskedjenek átpöfögni a közeli, kitűnően ellátott „márkás” kútra.
A helyzeten kétségkívül a Molnak is lehetnek veszteségei. Bár az orosz kőolaj erkölcstelen vásárlásán az Erste szakértői szerint legalább annyit nyer, amennyit veszít a magyar hatóságiár-rendszeren. De ha nagyon felszalad az olajár és mégis veszteségbe fordul a mérleg, talán „fussa” az osztalékfizetés után megmaradó százmilliárdokból. És ezzel eltűnik a szereplők legkevésbé versenyképes tizede.
Bujdos Eszter nem hisz az összeesküvés-elméletekben: szerinte a Mol egyszerűbben és olcsóbban is felvásárolhatta volna ezt a piacot. A mostani passzírozás kétségkívül bonyolult. Olyannyira, hogy a fő mozgatórugókat maguk a kárvallottak is csak találgatják, illetve rendre hajlamosak meglepődni egy-egy újabb lépésen.
De talán nem az eleve leszedált „ellenségek” kiéheztetése, a ködösítés, a hazugság, a félretájékoztatás, a propaganda, a hallgatás, a terelés, az elbizonytalanítás, a leszalámizás, a jattolás, a kavarás, az összeugrasztás és a felelősség-áthárítás a kiforrott NER-harcmodor leglényege?
