Előbb a parfümöm fogyott ki. Sokáig nem vettem észre, mert éjfekete az üvegcse, ránézésre szinte lehetetlen eldönteni, hogy mennyi van még benne. Születésnapomra kaptam, a márkából ítélve messze nem lehetett olcsó, így aztán tényleg csak kivételes esetekben használtam, ez volt az ünnepi illatom, a színházba járós, éttermes kiöltözős, díj-átvevős, felolvasós énem illata, aki ezzel is jelezni akarta önmagának az esemény különlegességét. Amúgy nekem nem túl jó az orrom, mintha csak az alapszagokat meg a nagy kilengéseket érzékelné, a macskakakitól az émelyítő kölnivízig. Ezért is csodáltam Jean-Baptiste Grenouille-t, Süskind regényének hősét, aki pusztán csak az orrára „hallgatva” képes volt kikeverni bármilyen parfümöt, és a világot szinte csak a szagok mentén felépíteni és „láttatni”. Nekem ez az adomány enyhén szólva kimaradt, így akkor sem gyanakodtam különösen, amikor Dusi az én illatomban lebegve lépett ki a fürdőből.
Ez nem sokkal azután kezdődött, hogy önállóságot követelt magának a fürdésben is, ezzel egyértelműen jelezve, hogy korszakhatárhoz érkeztünk. Az új időszakban már ott volt az elszakadás vágya és a szemérem parancsa is, meg egy új birodalom, a fürdőszoba saját léptékű felfedezése. Persze nem tűnt el minden, mert egy úr a fürdőszobában is úr, így megengedte nekünk, hogy néha kiszedjük a kádból, szárazra dörgöljük vagy megmossuk a haját. Ezeket nem számítva viszont mindent egyedül csinál, mi csak mantraként kiabáljuk be az ajtón keresztül a listát a kötelezőkről, kuki-popsi-hónalj-lábujjak, ezeket nem szabad kihagyni, mert itt rejtőznek a makacsabb piszkok. Érdekes, hogy gyerekkoromban engem a fülmosás kötelezettségére figyelmeztettek folyton, ezt ellenőrizte apám rendszeresen, hogy vajon beköltözött-e a kínai nagykövetség a fülembe, ezt a viccet sütötte el folyton, s külön technikát kellett kidolgoznom (fültisztító pálcika még a kanyarban sem volt), hogy megfeleljek a kívánalmaknak. Azt már csak felnőtt koromban mondta a fül-orr-gégész, hogy az a legjobb, ha nem bolygatjuk odabent a dolgokat semmivel, a fül tudja, hogy mi és hogyan jó neki. Ha ezt tudom, egészen másként alakul a gyermekkorom.
A nagy önállóságban viszont egyre jobban kezdtek elnyúlni a fürdések. Pontosabban az egész rituálé. Mert amúgy, mint minden normális gyerek, nem akar a kád közelébe se menni. Taszítja a vizet, mint az olajos járda. Így aztán vacsora után elindul a nagy tanakodás, hogy fürdés legyen vagy zuhany, ő persze leginkább eltolná az egészet holnapra, mindig holnapra, mert a piszkolódás természetes folyamat, az emberi lét része, ha tanulna történelmet, régi korok felfogásait idézné, amikor a gyakori fürdést a betegségek melegágyának tekintették. Ha viszont nagy nehezen ráveszi magát, nem tudja abbahagyni. Hol pingpongozik a kádban, hol dominót épít, mély-búvárnak gyakorol, vagy azt próbálgatja, hogy meg tudja-e állítani az általa keltett hullámot még a kád pereme előtt (nem tudja). Mi leginkább akkor esünk pánikba, ha síri csend és gőz hömpölyög sűrűn az ajtó felől. Ez a turpisságok órája. Egy ilyen után jött ki masszív illatfelhőben, az én illatom felhőjében. Eleinte nem is gyanakodtam, elég volt az öröm, hogy magától kijött, és nem kell félálomban olvasni az esti mesét nagy ásítgatások közepette, ami nem tesz jót egy történet dramaturgiájának sem. Aztán egyszer csak elfogyott a teljes ünnepi parfüm. Majd a tusfürdőm is.
Finoman, minden diplomáciai érzékemet mozgósítva rákérdeztem, hogy mégis mi történhetett. Hova párologhatott el az Armani cseppenként? A teljes tagadás falába ütköztem. Ő? Hiszen még a fürdő közelében sem járt. De akkor mi ez az illat? Milyen illat, nézett rám mosolyogva. Van egy pillanat, amikor a makacs ellenállás láttán már mi magunk is kételkedni kezdünk a magunk igazában. Lehet, hogy mégis én könyököltem rá a szórófejre, velem szaladt el a ló valamelyik ünnepi alkalommal? Meg aztán mit tegyünk akkor, ha a gyerek csupán szeretné kölcsön venni, kipróbálni, magának tudni az apaszagokat? Én apám Barbon borotvakrémjéről gondoltam, hogy az a férfiasság esszenciája, s elég csak a nőnemű egyedeknek beszippantani az elixírt, s máris eldőlt minden. Sokáig bosszantott, hogy kellő mennyiségű szőr híján esélyem sem volt kipróbálni a dolgot. Amikor meg már igen, messze nem bíztam úgy az illatokban.
Dusi világában az apaszagok még nem kapcsolódtak össze a lányokkal, épp elég velük bújócskázni és fogócskázni, meg kinyitni nekik az ajtót (tudom, hogy ez a mai gender-semleges világban már messze nem ugyanaz a gesztus, mint volt, de én erre akkor is büszke vagyok a magam idejétmúlt módján). Az apaszagok a még messze lévő, de már kívánt felnőttség csábításai, elő-előszobái, „mi lenne, ha” játékai. Gyakorlás, felkészülés. Az egyik felem azonnal lemosta volna róla a rajta idegennek tűnő parfümöt, a felnőttség álcáját, hogy visszatérjen a gyermek semmihez sem hasonlítható, kikeverhetetlen illata. Aztán meg az jutott eszembe, hogy a közelgő születésnapomra már ketten választjuk ki az én – bármikor elcsenhető – illatomat. És egy nagyobb üveggel.
