Ketten hajlonganak a szőlődombok aljában, ahol már a hétvégi kiskertek kezdődnek. Bár ők sosem csak hétvégén jönnek, itt serénykednek szinte minden délután, amikortól az első enyhébb tavaszi napok elkezdődnek, és akkor húzódnak vissza csak a házukba, ha már dér lepi reggelente a határt. Túl vannak mind a ketten a hetvenen, inkább jóval közelebb a nyolcvanhoz, s abból az utolsó húszat együtt töltötték, furcsa, sorsszerű véletlennek köszönhetően. Barátok voltak egykor, férjük, feleségük előbb halt, aztán hogy könnyebb legyen az élet, összekötötték a megmaradt két élet fonalát.
A föld máshol még sincs felszántva, de az övék igen. Helyre kis sárga traktort vezet a bácsi, s mintha még mindig menyecske lenne, úgy ül mellette a néni, aztán ha jön az unoka is, valamelyikük a pótkocsi hátsó részébe szorul.
Általában az asszony, hisz a fiúgyereknek mi lenne izgalmasabb annál, mint hogy egy traktorfülkében zötykölődhet, nézheti, ahogy fordul a hatalmas kormánykerék, mozdul a méltóságteljes váltó. Felszántották a földet ősszel, szántanak most tavasszal is, segédet sem kell hívni, megművelik azt a kis darab földet ketten.
Már elmentek, mikor a két virgonc kutyával elhaladtunk a terület mellett. A frissen felszántott buckákon a kisebbik még nyaklott-botlott, de persze ki nem hagyná, hogy az anyja után nyargaljon vígan. Régebben rókalyuk is volt a barázdák mögötti részen, aztán valaki meszet öntött bele, így a vad már messzire kerüli ezt a helyet, de a kutyák még most is körbeszaglászták, hátha találnak az odúban mégis valakit.
A frissen ültetett gyümölcscsemetéktől néhány méterre a fűben egy kalapács és két csavarhúzó feküdt. Nem voltak szanaszét szórva, összerendezetten, egymás mellett sorjáztak, mintha csak munkára készítette volna elő valaki, megfeledkezve aztán róluk. Sejtettem, hogy az idős házaspáré lehet a készlet: a kalapács korábban kilazult feje mellett gyönyörűen beszabott kis fatipli tette stabillá a régi szerszámot, a nyele úgy két öklömnyi hosszúságú volt, a súlypontja épp a megfelelő helyre esett. A csavarhúzók piros nyele itt-ott már megkopott, de fából voltak azok is, nem mai jószág egyik sem.
Felszedtem a szerszámokat, a kutyákat hazavittem, s elindultam a másik utca túlsó végébe, ahol a sárga traktort látni szoktam az udvaron. A csengetésre a bácsi jött ki, kezét törölgetve, palántázott épp, mondta, itthon is van konyhakert. - Elhoztam a kalapácsot meg a két csavarhúzót, amit otthagytak a szőlőben - mutattam. Megköszönte, de különösebb öröm vagy meglepetés nem látszódott az arcán. Talán természetes is faluhelyen, hogy aki talál, és ismeri a tulajdonost, teszi, amit tennie kell. Hogy mégis jelenthetett valamit a gesztus, csak másnap tudtam meg, amikor a sárga traktorból kihajolva hat év óta először, mélyen és jól láthatóan megbillentette a kalapját felém, mielőtt felkanyarodott volna a frissen szántott barázdákhoz.