A háborúk egyszer befejeződnek, de még hosszú ideig nem érnek véget. Generációkon át folytatódnak a lelkekben, ahogy azt a pszichiáterek sok eset ismeretében tudhatják. És ami a legrémisztőbb, hogy nem a háborút átélt felnőttek szenvedik meg leginkább a véres pusztítás napjait, hónapjait, éveit, hanem a gyerekek. A gyerekek, akik találkoznak az erőszakos halállal, a rettegéssel, a meneküléssel, és a gyerekek, akik a háború után születnek.
„Hogyan?" – kérdezi, aki ezzel a kérdéssel nem foglalkozott még. „A háború után született gyerek miért szenvedné meg jobban a poklot, mint a felnőtt, aki átélte?”
Azért, mert a felnőtt, a kész ember, már nagyon kevéssé változik az alapszemélyiségéhez képest, akár jó, akár rossz irányban. Érje bár a legnagyobb tragédia, trauma, szerencsétlenség, némi kábultság után ott folytatja az életét, ahol a mélyütés miatt kis időre abbahagyta.
A gyerek, a puha gyurma minden rémületet, minden át nem élt, csak a szüleitől hallott kegyetlenséget beépít a lelkébe és megőriz örökre.
„Emlékmécsesek” – írta Dina Wardi izraeli pszichológus a holokauszt után született gyerekekről.
Szegény anyámnak már negyven éve is hasonló magyarázatot adtam. „Felnőtt nőként szenvedted meg Auschwitz rettenetét. Utána éltél, abban az országban, ahonnan nemzeti közmegegyezéssel elhurcoltak a szüleiddel, testvéreiddel együtt. Tudtál itt élni majdnem ugyanúgy, mint Auschwitz előtt. De a gyerek, aki a háború után született, mélytudatába építette a rettegést az anya meg az apa önkéntelen gesztusaiból, kisugárzó mizantrópiájából – metakommunikációjából –, és egész gyerekkorában, ha tudatosan nem is tudta megfogalmazni, de szorongott, félt. És ez az érzés nem múlt el.”
Kétféle félelem nyomaszthatja az embert, mióta ember él a földön. Az egyiket „normális” félelemnek nevezem. Aggodalom a váratlan természeti csapások és a betegségek miatt, valamint félelem a túléléshez szükséges javak elvesztésétől. Ez a fajta félelem kreativitásra kényszeríti az embert, hogy a félelmet kiváltó okot megszüntesse, vagy legalábbis a veszélyességét csökkentse. Viharokra számítva házat épít, védi a klímát (már ha védi!), gyógyszert talál fel a betegségekre és – jó esetben – szociális biztonságot teremt az éhezés ellen.
A másik félelem a rosszabb. Félelem a többi embertől, a saját honfitársainktól, a szomszédainktól. Ezt a félelmet csökkenteni, sőt megszüntetni az államhatalom, a kormány feladata lenne.
A jelenleg uralkodó (sic!) kormány ezt csinálja? Nem ezt csinálja. Sőt! Folyamatosan egymásnak ugrasztja a nemzet két aktív tömegét. Virtuális polgárháborút vív, amely nem kevésbé lélekpusztító, mint egy valódi háború. És talán nem is kevesebben halnak bele. De az biztos, hogy ez a háború sem fejeződik be, amikor esetleg véget ér.
És a gyerekek, meg a gyerekek gyerekei, az emlékmécsesek még évtizedekig, századokig szenvedni fogják ezt a szellemi, lelki, sőt testet is romboló öldöklést. Ahogy a nemzet száz év alatt sem tudta megemészteni, feldolgozni az első világháborút, Trianont, a második világháborút, Rákosit, Kádárt.
És még jó, ha belül égő, szorongva élő, rosszul választó mécsesek maradnak felnőttként, és nem gyújtják fel majd a gyűlölet, a rasszizmus, a megosztottság puskaporával teleszórt országot.