Lacikának nem volt arca. A képe úgy nézett ki, mint egy palacsinta. Palacsintaképű volt, mondhatjuk. Ezen mindig csodálkoztam, soha nem értettem, hogyan tud így életben maradni. Szem nélkül. Orr nélkül. Száj nélkül. Ezek fontos dolgok, gondoltam. Egyébként Rombauer László Istvánnak hívták, és oviba jártunk együtt, nagyjából huszonöt évvel ezelőtt. De most valamiért eszembe jutott. Vagyis, jól tudom, hogy miért jutott eszembe. Tegnap éjjel láttam egy macskát a parkban, egy arc nélküli macskát. Vakon, tétován járkált a fák között, lassan lépdelt, de így is folyton beleütközött valamibe. Hamuszínű volt a bundája, a farka idegesen remegett. Nahát, gondoltam, amikor megláttam, ez a macska pont olyan, mint a Rombauer Laci. Egy padon üldögéltem a park sötét részén, ahol kiégett a lámpa. Nem csináltam semmit, nem vártam senkire. Csak lélegeztem. Aztán megláttam az arc nélküli macskát. A Rombauer Lacinak költő volt az anyukája. Anyák napjára mindig ő írta, ő állította össze a műsorunkat. Nekem el kellett szavalnom a verseit, amiket nem értettem, olyan fura szavakat használt. Tranzisztor, létminimum, szárazbaszás. Ha jobban belegondolok, elképzelhető, hogy ezeket a verseket nem is kellett elszavalnom. Talán később olvastam őket.
Laci apukája külföldön élt. Nem tudom, hogy mivel foglalkozott. Valaki azt mondta, hogy katona. Én mindig azt képzeltem, hogy hóember lehet. Akkoriban ment a Hóbarát című film, Michael Keatonnal a főszerepben, szerintem azért asszociáltam erre. Egy arc nélküli gyereknek minimum hóember lehet az apja.
Nem is emlékszem, hogy az óvónők mit csináltak a Lacikával. Mármint, mit lehet kezdeni egy ilyen sráccal? Nem tudott rajzolni, nem tudott ragasztani, még enni sem tudott. Azt hiszem, volt egy zsák a termünk egyik sarkában. Talán egy nagy babzsák. Olyan másfél méter magas lehetett, kábé, mint mi. Nem emlékszem a színére, annyira beleolvad a fehér tányérokba, a zöld finomfőzelékbe és a játékok szivárványos káoszába. De a Laci ezt a zsákot püfölte. Reggel berakta az anyja, a költő, aztán az óvó néni, a Marika néni beállította a sarokba, és egész nap csak ütötte meg rugdosta a zsákot. Lassan, módszeresen. Minket, gyerekeket teljesen hidegen hagyott.
Nehéz ebbe belegondolni, főleg, miután láttam ezt az arc nélküli cicát, hogy ennyire nem foglalkoztunk ezzel a furcsasággal. Ma már nyilván tudom, hogy nincs mindenkinek arc nélküli barátja, ismerőse, óvodás társa, de annak idején ez teljesen természetesnek tűnt.
Azért megkérdeztem a szüleimtől, hogy hogyan működik ez, hogyan tud a Lacika tájékozódni, enni és lélegezni. Általában lesütött szemű hallgatással válaszoltak, de egyszer apám elmondta. Vagyis mondott valamit. Valami buli volt nálunk aznap éjjel, átjöttek a szüleim barátai, egész este beszélgettek, nevetgéltek, iszogattak. Én már lefeküdtem aludni, amikor apám bejött a szobámba, és az ágyam szélére ült. Nehezen vette a levegőt, és dohos pinceszaga volt. Azt mondta, hogy annak a fiúnak, a Lacikának már nem szabadna életben lennie. Azt mondta, és közben krákogott és köhögött, hogy az a fiú nem lélegzik, nem eszik és nem tájékozódik, mert már nem él. Az apám azt mondta, hogy a Rombauer Lacika valójában már régóta halott, és akit én látok, az egy szörnyű félreértés. Még mondott valamit az anyjáról, a költőről és az apjáról, a hóemberről, de ekkor bejött az anyukám, és nagyon mérgesen kirángatta a szobámból az apámat.
Azt hiszem, egyetemista voltam, jutott eszembe a sötétben, a padon ülve, mikor utoljára meséltem valakinek Laciról, az arc nélküli fiúról. Igen, egy lánynak meséltem róla. Egy lánynak, akivel le akartam feküdni. Részeg voltam, és valamiért azt gondoltam, hogy ez jó téma lehet. Hát nem volt az. Pedig nagyon szemléletesen elmagyaráztam, hogy nézett ki ez a palacsintaképű fiú. Talán pont ez volt a baj.
De vajon miért nem jutott máskor eszembe? Az ember így el tudja nyomni magában az ilyen szürreális, groteszk emlékeket? De akkor miért jött most elő? Persze, a macska. De ez sem lehet véletlen. Miért pont most látok egy arc nélküli macskát a parkban? Apám temetéséhez lehet köze?
Miután hazamentem a parkból, bekapcsoltam a gépemet, és rákerestem a Rombauer Lacika anyjára. Tavaly jelent meg az utolsó kötete, de arról nem találtam információt, hogy volt-e valaha gyereke. Kutakodtam egy kicsit, és megtaláltam az egyik versét, aminek Kárhozat a címe. A negyedik versszakban van egy ilyen rész: Nemtelen férgekkel hálni / zsúfolt buszok kapaszkodóiban / sáros nemi szervek sikolya / arctalan véglényem vagy. Nem túl jó a vers, és lehet, hogy ez sem jelent semmit. Mi van, ha csak képzeltem Lacikát? Ha csak képzeltem, ahogy a sarokban kimérten, némán püföli a seszínű babzsákot?
Felhívtam anyámat. Anyám sírt, és a temetésről akart beszélni. Hogy mikor megyek, hogy megírtam-e már a beszédet, hogy mi lesz utána? Próbáltam megnyugtatni, de nem igazán bírtam koncentrálni, mert csak az a hülye Lacika járt a fejemben. Fél óra után, mikor már végképp elfogyott a türelmem, végre rákérdeztem. Anya, volt nekem egy Rombauer László István nevű ovistársam? Lacika. Akinek nem volt arca. Erre anyám megint elsírta magát, és csak annyit mondott, hogy olyan vagyok, mint az apám. Aztán letette.
Ma este még visszamegyek a parkba, megnézem, ott van-e még az arc nélküli cica. Ha igen, akkor hazaviszem. Ha nem, akkor indulhatok holnap reggel a temetésre. Fogalmam sincs, hogy mit fogok mondani. Lacikáról nem mesélhetek.
