Dologtalan világ- vagy nemzetmegmentőnek lenni
biztosan rettenetesen frusztráló,
sőt deprimáló – képzeljük el a nullanullahetest
civilben; ő még nem (nem egészen) írta le magát, még
le-letörölgeti a sarokban hányódó súlyzóit,
de emelgetni már (– Ugyan, mi a fasznak?! gondolja).
Odakint verebek lármáznak, füléhez hatol
a bádog-kukafedelek finom horpadáshangja
a macskalábak alatt; koppanva teszi le
az asztalra a whiskyspoharát (van még egy ujjnyi
benne; az sem ízlik); át sem cseréli udvari cipőre
a posztómamuszát, amikor hátramegy a
nyúlketrecekhez; tudja, ott sem időzik sokáig;
visszacsoszog a házba, lenyekken a
tévé elé – ha mazochista kedvében van,
saját magát nézi, ahogyan világmegment
(önáltató jelenidő!)
– Örül, hogy már csak villanyborotvája van; kését,
pengéit rég eldobálta; van viszont altatója, egész csinos
készlet, s vannak szeszei, úgyhogy a kísértés ellen
(›game over‹) koránt sincs biztonságban –
valaha istenként tekintettek rá: pajzsukra,
védőszentjükre, gyámolukra – ehhez más,
mint az ármányos, mindenre elszánt ellen, nem is kellett,
csak hát ez az ellenség egyedül az ő
hiszékenyeket rászedni akaró tirádáiban létezik,
pedig a fél lábát is odaadná térképen föl nem tüntetett
szigeteken, embernemjárta hegységekben kiképzett, kígyótekintetű
gátlástalan-halálosztógép ellenügynökökért,
vágottszemű, acélsodronyizmú karatebajnokokért
(mindhiába).
Értsük meg és szánjuk őt –
de ne annyira, hogy rossz helyre húzzuk az X-et!
