- Nem csak annyiból áll, hogy odamegyek és eljátszom – Interjú Sophie Marceau-val

Jó pár év eltelt, hogy elvállalt volna filmes főszerepet. Ez tudatos szünet volt?

Igen, úgy éreztem, hogy pihenésre van szükségem. Egy film nem csak annyiból áll, hogy odamegyek és eljátszom a karaktert. Számos olyan elkötelezettséggel jár, mely rettentően idő- és energiaigényes. Szabadságra vágyott a lelkem – nem kell megijedni, semmi komoly ok nincs a háttérben, csak úgy éreztem, a saját kezembe kell venni a jövőmet.

Mivel győzte meg François Ozon a visszatérésről?

Sejtettem, hogy egyszer csak érkezni fog egy olyan forgatókönyv, mely ellenállhatatlanul tetszeni fog.

Egy történet, amelynek középpontjában a halál áll. Azért ez nem lehetett könnyűnek tűnő feladat.

Tudja, mi volt benne a legnehezebb? Hogy minden egyes nap nettó öt órán keresztül sminkeltek. Amúgy a forgatókönyvben az volt a lenyűgöző, hogy egyszerű volt. Lineáris történet, semmi felesleges pszichologizálás. François Ozon ebből a szempontból különleges rendező. Ha rájössz, mi az a hangulat, az emóciók erőssége, amit keres, meg is vagy. Persze, a legjobb, ha ezt az első próbától kezdve az utolsó forgatási napig hozod.

Mit ért azalatt, hogy felesleges pszichologizálás?

Hatásvadászattól mentes. Nincsenek benne olyan szcénák, melyek szájba akarnának rágni valamit, mindent a nézőre bíz. Ozon ilyen, semmit sem szeret cifrázni. Mint színész olykor azért próbálkoztam. Beszélgetést kezdeményeztem és javasoltam dolgokat, például, hogy adjunk több információt az apa és a lány viszonyáról, mi miért van. François udvariasan végighallgatott, majd mondta: nem, mondjam a dialógusaimat. Minden más legyen benne az alakításban, ne akarjam „megszövegezni” azokat.

Az nem okozott nehézséget, hogy bár drámai a film, a komédiától sem mentes?

Ezt nem nekem kellett megoldani, hanem a figurám halálra vágyó apját alakító André Dussollier-nek. Egy igazi gonosz, karizmatikus, önző és politikailag inkorrekt fazon, aki úgy akar meghalni, ahogy ő magának elképzeli. Ki az, aki eltervezi a saját halálát? Erről a témáról nem szeretünk beszélni, még viccesen sem. Mindemellett egy olyan karaktert alakítok, akinek nincs választása: meg kell szerveznie a saját apja halálát – és nincs olyan opció, hogy nemet mondjon neki. Így sokkal egyszerűbb neki is, ha nem tragédiának fogja fel, hanem egyfajta útitársként vesz részt a folyamatban. Ez tulajdonképpen csodálatos. Bizarr, de elkezdtem gondolkodni a saját halálomon is!

Bár a film nem kampányol az eutanázia mellett, azért mégiscsak e téma körül forog. Nem gondolja, hogy azért agendával készítette François Ozon? Ön mit gondol erről a vitáról?

Bárcsak tudnám! Fontos, hogy inkább gondolkodjunk, mintsem deklaráljunk dolgokat. Imádom a kutyáimat. Az egyik nagyon súlyos beteg lett. Öreg volt. De engem nem érdekelt, mentünk orvosról orvosra és nem akartam meghallani, amikor azt mondták, érdemben már nem tudnak tenni semmit. Aztán egyszer csak megértettem őt. Döntöttem: altassák el. Éreztem, ahogy az állat megkönnyebbült. Ezután értettem, hogy mekkora hiba volt őt éveken át „kezelni”, meghosszabbítani a szenvedéseit egy olyan testben, amelyben már nem tudott boldog lenni. Azt akartam, hogy a kutyus győzze le a halált, harcoljon ellene. Utólag nagyon mérges vagyok magamra, hogy ilyen makacs voltam.

A Minden rendben ment abból a szempontból is különleges, hogy Sophie Marceau most először versenyez az Arany Pálmáért. Izgul?

Persze, mert eddig csak celebként ünnepeltettem magam a vörös szőnyegen. (nevet) Igazából csöppet sem izgulok, nem érdekelnek a díjak. Azt szeretném, ha egy sem lenne az életemben. De most komolyan: ha nyersz, akkor el kell menni az átadóra, beszédet kell írni, találnod kell egy szenzációs estélyi ruhát. Tényleg nem hiányzik ez nekem.

Miért nem?

Ez az egész üzlet. Nem mondom azt, hogy nem veszek részt benne, ha muszáj, mert ha attól lesz jobb a filmnek, ha felvonulok, megteszem. De, mint Sophie Marceau a magánember, már unom a showbizt. Tudom, rettenetes vagyok, ám én tényleg csak arra vágyom, hogy otthon legyek, gyerekkorom óta már bőven elég volt nekem a sztárlétből. Különösen, hogy a világ manapság teljesen megőrült: mindenhol mindenki fotózik. A technológia eluralkodott rajtunk és ez magával hozott egyfajta iparosodást. Ez egyenes út a kutúra hanyatlásához, de mindig lesznek fura emberek különc gondolatokkal. És ön se aggódjon, ezt az interjút azért élvezem! (nevet)

A színészi munka azért még nincs ellenére, ugye?

Nem, azt élvezem, mert minden egyes karakter élete izgalmasabb, mint az enyém. Ha már nekem nem jutott magánélet, legalább fantáziálhatok róla. Élvezet mások életében felforgatónak lenni.

Mint A házibuliban? Az én generációmnak Magyarországon ez alapfilm.

Attól tartok, ez a film nem megy ki a divatból Franciaországban sem. Frenetikus, amikor kilencéves kislányok jönnek oda hozzám, hogy „Bonjour Madame”, mert nemrég látták A házibulit.

Zseniális, hogy felnőttként felismerik!

Viccel? Mindig az anyák súgnak: „Nézd, ott van Sophie Marceau, csak már öreg! Amikor fiatal volt, nagyon rajongtam érte!”

Bond-rajongóként muszáj megkérdeznem: fontosnak tartja, hogy női főgonosz volt a franchise-ban?

Semmi gond, én is Bond-rajongó vagyok! Egy álom vált valóra azzal, hogy a részese lehettem a kalandnak. Persze, nem ezzel fekszem minden nap, de most jó, hogy eszembe juttatta. Barbara Broccoli és Michael G. Wilson producerek szuper kedves emberek. De a legjobb emlékeim Michael Apted rendezőhöz kapcsolódnak, aki nagyon komolyan vette Bond és az általam alakított Electra King figuráját, mintha csak shakespeare-i karakterek lettek volna. És a legmegdöbbentőbb az egész történetben az volt, hogy nem volt semmiféle casting. Michael Apted hívott fel és hosszasan magyarázta, hogy rajong értem és csak engem tud elképzelni a szerepben. Először azt hittem, valaki tréfál velem.