Az Orbán-kormány sportpolitikája alapjaiban tér el a rendszerváltás utáni összes kormány gyakorlatától, soha ennyi pénz nem áramlott a rendszerbe: közgazdászként miként értékeli a tizenkét év alatt elköltött nagyjából hatezer milliárd forint hasznosulását?
Ennek igazi mérlegét majd az áprilisi választás vonja meg, de látni kell, hogy az átlagember kormánypolitikáról alkotott véleményét a saját énjét ért pozitív vagy negatív hatások eredője befolyásolja a legjobban, ami kiegészül még a nagyon erős személyes indíttatású érzelmi töltéssel is. A szakmai vélemények természetesen eltérhetnek az utca emberének véleményétől, én utóbbira hajlok. Megjegyzem, a nemzetgazdasági ágazatok teljesítménye óriási különbséget mutat: a gazdaság, a szociális politika, a foglalkoztatás, az adósságszolgálat és megannyi gazdasági ág között a sportpolitika csak egyetlen és nem a legnagyobb szegmens. Ha a különálló ágazatokat érdemjegyekkel minősíteném, akkor a sportpolitika a leckekönyvben az egyik legjobbat kapná, még a nagyon sok és komoly hiba ellenére is.
Ennek oka részben a múlthoz képesti újdonságtartalmából ered, másrészt a várható eredmények szempontjából relatíve kevés idő telt el. Annyi azonban kijelenthető, a sport beruházási szakaszban volt az elmúlt tizenkét évben, és ez alatt nem csak a sportingatlan építést kell érteni.
Mit tart jónak vagy mit vinne tovább?
A sport nemzetgazdasági, stratégiai ágazattá minősítését a jövőben is meg kell tartani. Az emberek számára ez fontos dolog, erősíti azt az érzést, hogy vagyunk valakik a világban, és a kis népeknek is van beleszólásuk a világ dolgaiba. A nemzeti önrendelkezés egyik fontos eszköze. Ennek megítélése már más lapra tartozik. Azt semmiképp nem minősíteném, hogy a GDP-arányos 1,2-1,6 százalékos sportiparági költés sok-e vagy kevés: az viszont tény, hogy ez nagyjából éves átlagban 500 milliárd forintos vagy még ezt is meghaladó tétel. Ha ez az adósságmentes gazdálkodásba belefér, akkor a sportra fordított összeg nagyon is jó helyre ment.
És belefér ennyi? Egyáltalán, jó helyre ment?
A választ az adja meg, hogy ez a támogatás vajon elvesz-e a társadalom által fontosnak tartott más ágazatok, például az oktatás vagy egészségügy elől forrásokat, mert ha igen, akkor ez hiányként jelentkezik azokon a területeken. Az Orbán-kormány tucatnyi éve azt mutatja, hogy az egyensúly fennmaradt, a lemaradó ágazatok nem fejlődtek, így a hiányérzet kétségkívül megmaradt. Nagyjából 6000 milliárdot fordított az ország ennyi idő alatt a sportra. Ha azt nézem, hogy az éves átlagos kiadás több mint kétszeresen meghaladja az oktatásra fordított összeget, akkor ez egyúttal jelzi, hogy mi a kormányzati prioritás. De ez is egyfajta demagóg összehasonlítás: a pénz nagyjából negyven százaléka infrastrukturális fejlesztésre ment. Igaz az a mondás, hogy az elmúlt harminc évben kimaradt fejlesztéseket be kellett hozni. Ugyanakkor nagyon-nagyon optimistának kell lenni ahhoz, hogy azt gondoljuk, azokon a nézőtéri helyeken, amelyek a fejlesztések nyomán létrejöttek, valaha is nézők ülnek majd.
Mi a gyakorlat?
A labdarúgásban ma a stadionok székeinek 17 százalékán ül valaki, egyéb labdajátékokban 20-22 százalékán, de ez sportáganként vagy akár csapatonként is nagyon differenciáltan jelentkezik. Sem a múlt nézői igénye, sem a jelené nem igazolja az ilyen volumenű nézőtéri kapacitás fejlesztését. Szívből kívánom, hogy tévedjek, de már most nagyon erősen aggódom az atlétikai világbajnokság nézőszámai miatt.
Értelmetlen volt felépíteni ennyi stadiont és csarnokot?
Nem a létük elsősorban a probléma, hanem a méretük: gigantikus, olimpia centrikus stadionok és csarnokok épültek a Duna Arénától a Puskás Arénáig, az MVM Dome-tól, az atlétikai stadionig, sőt ide sorolom még a tatabányai és a szegedi csarnokot is. A kiemelt eseményeken kívül semmi nem indokolja az ekkora méretű létesítmények meglétét. Sportszakmai fejlesztésük helyes, de nézőtéri kapacitásuk erősen túlzott.
Lakosságarányosan Magyarország vállalta a legtöbb világesemény lebonyolítását az évtizedben: megérte?
A kormányzat izzadságszagúan törekedett a rendezésére, holott a futball vb-t, Eb-t, BL-t leszámítva ez nem üzlet. A kormány törekvése egyértelmű, a sportot marketingeszköznek használja. A kiadások azonban néhány versenyt leszámítva sem nézői örömöket, sem gazdasági sikereket nem hoztak, még akkor sem, ha a beutazó sportturizmus ellenőrizhetetlen számait ennek igazolására használják. Most az országimázs-marketing felülírta a gazdasági racionalitásokat. Ennek az ára, hogy a következő időszakban a múltbeli létesítményüzemeltetés három, négyszeresével kell számolni. Hogy ez kinek a pénztárcáját terheli, nincs válasz. Pillanatnyilag az állam ezt ráterheli az állami vagy állammal összefüggő szervezetekre. Közpénzből tartják fenn ezeket, a létesítmények zömét semmilyen piaci igény nem támasztja alá.
Az infrastruktúra fejlesztése mellett a másik nagy talány a tao léte vagy nem léte: kellett vagy nem?
Az új sportpolitikai felfogást a tao bevezetése egyáltalán nem igazolta. Kiirtotta a sportból a valaha üzletinek mondott hirdetői vagy szponzori támogatási formát. Minek adjak, ha az állam úgyis fizet mindent? Jó, de ki nem próbált gondolat volt, ami végül kudarccal végződött. Mivel az ellenőrzés nem szigorú és lassú, csak tippelni lehet, hogy évente mennyi sportcélú közpénz folyik ki a rendszerből. A sportra fordított teljes kiadási összeg több mint kétharmada közpénz, amely egyes sportágakban indokolt, míg máshol durva aránytévesztés.
Mit tenne a taóval? Megszüntetné?
Bármelyik politikai oldal nyer, folytatni kell, nincs visszaút, nem lehet radikális csökkentéssel félmillió sportoló gazdasági lehetőségeit azonnal lenullázni. Ha van is ilyen elgondolás, amit most nem látok hál’ Istennek, akkor ezt csak ciklusonként elhúzva, nagyon kis lépésekben szabad véghez vinni, vagy inkább más eszközzel kiváltani. A GDP 1,2–1,6 százalékát, nagyjából 500 milliárdot helyes évente a sportra költeni a jövőben is, csak nem a mai arányok szerint, és fokozatosan be kell vonni a civil és piaci típusú pénzeket is. Lehet, átmenetileg fájni fog, de aki a saját pénzét áldozza a sportra, az odafigyelésével garantálja a hatékonyságot. A legnagyobb baj, hogy nem jelent meg a korábbiaknál eredményesebb generáció, amelyik áttörést hozott volna az élsportban: se a futballban, se az olimpián. Nincs olyan eredményességi mutató, amely tizenkét év pénzköltését szakmailag igazolta volna. A magyar sport helye a világban 6000 milliárd elköltése után is lényegében ugyanott van, mint korábban.
