Kevesen mondhatják el magukról, hogy hat város díszpolgárai. Hol van otthon?
Nem akarok különbséget tenni. Ám, ha meglátom a Vas megye feliratot, ma is könny szökik a szemembe.
Ha azt látja, München?
Akkor is. A hetvenkettes olimpián vívott második meccsem után tizenhat hosszú év múltán először találkoztam ötvenhatban emigráló édesapámmal, akit mindig is a példaképemnek tartottam. Ez a megrázó pillanat, bármilyen örömteli volt is, versenyzőként nem könnyítette meg a helyzetemet. Igaz, a legnagyobb próbán már túljutottam. Az első fordulóban egyedül a szovjet-kazah Anatolij Nazarenkót akartam elkerülni. Ő volt az ezüstérmes mögöttem egy évvel korábban Szófiában, a világbajnokságon. Erre nyomban kisorsolták: Hegedűs–Nazarenko... Az adott erőt, hogy kedves klubom, a Vasas Pasaréti úti bázisán a ruhás szekrényem ajtajára már hónapokkal korábban kiírtam: Nazarenko, megverlek!
Kiemelés nem volt?
Olyannyira nem, hogy vezettem a világranglistát, és az utánam következő öt versenyző mindegyikével birkóznom kellett. Ráadásul három percenként tették elém a mikrofont, hogy nyerek-e, és az olimpiai faluban naponta hússzor szembe jött velem Al Oerter vagy Mark Spitz. Erősen kellett küzdenem azért, hogy ne mutatkozzanak rajtam a porszem szindróma jelei, s hogy egyáltalán: ki tudjam kapcsolni a világot.
Lehet, hogy a birkózás szellemi sport?
Nem lehet: biztos. Sőt minden sport az, pláne a legmagasabb szinten. A Kozma István Akadémián napi rituálé, hogy azt kérdezzük a növendékektől: Milyen birkózókat nevelünk? Mire a gyerekektől kórusban érkezik a válasz: Gondolkodó birkózókat!
Akkor 1971-ben Szófiában ön olyan lehetett, mint Albert Einstein.
Ne essünk túlzásba, de az kétségtelen: a világbajnokságon – Nazarenkón kívül – a japán Kendzsiro Hirakit, a román Marcel Vladot, a török Ali Yagmurt, a lengyel Adam Ostrowskit és az amerikai Jay Robinsont is tussal győztem le. A bolgár Kiril Dimitrov már ki sem állt ellenem.
Az ilyesmit ismerem. A kétszeres olimpiai Kozma István ellen sem állt ki a csehszlovák Petr Kment az 1968-as ötkarikás játékokon. Mire a 125 kilós „Pici” azt dörmögte: „Okos fiú ez a Kment. Az öltözőben van egy plakátja, amelyen az áll: Apuka, hazavárunk!”
Ez volt a Kozma Akadémia élőben.
Minden meccset tussal nyerni ritkaság?
Eléggé, hiszen azóta sem csinálta meg senki. Ám engem mindig az vonzott a legjobban, ami szinte lehetetlen. S egész pályafutásom során volt egy mentőövem. Amikor már úgy éreztem, jártányi erőm sincs, Magyarország jutott az eszembe. (Itt elsírta magát – a szerző.) A dobogón nem nevek állnak, hanem emberek, akik a sors kegyelméből a nemzetüket képviselhetik. Nekem a haza a szőnyegen is rengeteget jelentett. Ám a győzelemnek van még egy előfeltétele. Ha nem hiszed el, hogy te vagy a világ legjobbja, akkor nem is leszel az.
Én mindig azt gondoltam: aki azt hiszi magáról, hogy ő a legjobb, már nem is lehet a legjobb.
Az újságírásban ez valószínűleg igaz is. Ám az olimpiai diadal – minden heroizálás nélkül – több ezer méterrel van a Mont Blanc fölött, abban a szférában más igazságok érvényesülnek. Amikor szövetségi kapitány voltam, Komáromi Tibi eltörte a bokáját 1989-es döntője előtt. Azt mondtam neki: Tőlem ne várd, hogy azt kérem, ne menj fel a szőnyegre! S pokoli fájdalmak között szó szerint lebirkózta a grúz származású, de Ukrajnában született szovjet Mihail Mamiasvilit.
Ön azért nem lett kétszeres olimpiai bajnok, mert 1973-ban az életét súlyosan fenyegető balesetet szenvedett?
Nem. A halált is legyőztem, akkor miért ne nyerhettem volna újra? Hogy érzékeltessem, min mentem át: a kórházba 97 kilóval vittek be, és 48 kilóval jöttem ki onnan. Hetvenhatban két hónappal az olimpia előtt Európa-bajnok lettem. Majd Montrealra az edzőim tönkretették a formámat. A hetvenötös minszki vb-n pedig egy magyar bíró elvezetett egy mérkőzést egy svéd versenyző kárára, és a svéd bíró rajtam állt bosszút a Nazarenkóval vívott meccsemen. Aztán a hetvenhetes világbajnokságot Göteborgban rendezték, és leléptettek a Frankie Boynak becézett svéd kedvenc, Andersson ellen, hogy örüljön a nép. De ezek egyike miatt sem voltam és vagyok boldogtalan.
Viszont a családi tragédia miatt...
A lánya elvesztését csak úgy tudja, ha tudja egyáltalán, feldolgozni az ember, ha azt – a többi szerette iránt érzett felelősségből – valamelyest eltolja magától. De így is sokszor marad a légüres tér.
Az, hogy Sinkovits Imre az apósa volt, mit adott önnek?
Többet, mint bárki gondolná. Mert még nem volt az apósom, nem is ismertük egymást, amikor már Gombos Katival minden héten bejött hozzám a balesetem után a kórházba. Csak azért, mert nagyra becsült mint sportolót. Fél évvel az után, hogy elhagyhattam a klinikát, felhívtam, és arra kértem, hadd menjek el hozzájuk megköszönni azt, amit értem tettek. Majd szinte hetente náluk ebédeltem, s megismertem Marcsikát. Az imént azt mondtam: mindig az vonzott, ami lehetetlen. A hitvesemet meghódítani már első látásra sem tűnt annak. Ez az a kivétel, amely erősíti a szabályt.