;

diaszpóra;külföldi magyarság;választás 2022;

- Önkéntes voksturizmus: Nem könnyítik meg nekik a szavazást, mégsem mondanának le róla a külföldön élő magyarok

Míg itthon némi pénzt is lehet keresni (ugyan nem legálisan) egy megfelelő helyre leadott szavazattal, külföldön szavazó és nem határon túli magyar honfitársaink súlyos összegeket költenek arra, akár repülőre is ülnek, hogy élhessenek a szavazati jogukkal az április 3-i választásokon.

Motivációik között az ország sorsa és az otthoniak iránti elkötelezettség, a hazaköltözés reménye és demokráciába vetett hit is szerepel. Tévedés azt gondolni, hogy az ő részvételük súlytalan, hiszen sok százezren vannak, legtöbbjüknek van magyar lakcímkártyája, így egyéni jelöltekre is szavazhatnak, és többségük elégedetlen a kormánnyal, ezért is költözött el az országból. Miért nem támogatja a kormány, hogy levélben szavazhassanak? Ha négy éve a választást csupán a külföldön szavazó magyarokra bíztuk volna, már túl lennénk a kormányváltáson, sőt, a londoni adatok alapján a Fidesz–KDNP nemhogy a kétharmadot, a parlamenti bejutási küszöböt alig érte volna el.

„Négy évvel ezelőtt 12,5 ezren akartak az Egyesült Királyságban szavazni, most három nappal a regisztrációs határidő lejárta előtt nyolcezer főnél járunk. A kormány és választási szervei mindent megtettek azért, hogy elvegyék az itteni magyarok kedvét a szavazástól – véli Láng Balázs, a Diaspora Aid brit civil szervezet igazgatója. – Az itt élő magyarok alapélménye, hogy nem tekintik őket a nemzet részének, nem számít a szavazatuk, egyik oldal számára sem. Ezt a fásultságot nem oldja meg egy Kings's Crosson milliókért kihelyezett óriásplakát, sem egy Trafalgar téri palota. Nem a pár »city magyart« kell elkábítani, hanem az országszerte élő élő diaszpórának segítő kezet nyújtani. Az ellehetetlenüléssel, az utazási problémával itt maradtunk mi civilek, ezért is karoltuk fel.”

Miután a választási törvény tiltja a buszosztatást, a szavazásra szervezést, a Diaspora Aid a költségtérítésben ajánl segítséget, hogy mindenki egyenlő esélyekkel szavazhasson, de az utat mindenkinek magának kell megszerveznie. Eddig nagyjából kétszázan jelentkeztek náluk, van köztük sok speciális eset is, aki idős, vagy családdal, ne adj’ isten beteg gyerekkel kell megtegye az utat, nekik akár szállással is segítenek. „Persze a feltételek sosem lesznek egyenlőek, ha valakinek 10-12 órát kell utazni, hogy szavazhasson, de ha már anyagi értelemben egyenlővé tudjuk tenni, az is valami – mondja Láng Balázs. – Van társaság, aki magának szervez buszt, ennek finanszírozásában kértek tőlünk segítséget. Többen Észak-Írországból kénytelenek elindulni, nem is a három brit helyszín – London, Manchester vagy Edinburgh – egyikébe, hanem Dublinba. A gyűjtésünkben velük nem kalkuláltunk, de muszáj nekik is segítenünk. Jönnek Dél-Wales-ből, Cornwallból, Észak-Skóciából. Attól függően, mivel utaznak, ennek költsége már alsó hangon 150 font. Ez nem csak hogy nem fair és alkotmányellenes, hanem kész agyrém. Nem normális állapot, hogy otthon elég a sarki általánosba lesétálni, másnak 60-70 ezer forintjába kerül, hogy élhessen a szavazati jogával.” 

Kétfelé dobog a szívük

Hasonló helyzet kínozza az Amerikában, Ausztráliában, de akár Portugáliában vagy Franciaországban élő magyarokat is, nekik már repülőre kell ülni, hogy az országot átszelve szavazhassanak. Egy észak-amerikai egyetemen végez mesterképzést Lilla, neki hatórás roadtrip lenne New Yorkba, ha nem inkább a „szomszédos” Torontóba menne át szavazni, így ő diákként most kihagyja, bár erős lelkifurdalást érez emiatt. De még egy nyugati fizetésből élő, kétkeresős családnak is komoly befektetés a szavazata leadása.

„Párizs majdnem 1000 kilométerre van tőlünk, csak repülővel jöhetett volna számításba, ha sikerül kifogni egy jó fapadost. A legközelebbi külképviselet Lyonban van, annyi, mintha Budapestről Prágába vagy Dubrovnikba kellene eljutni szavazni. Így a férjemmel inkább Barcelonát választottuk, összekötjük egy kirándulással – meséli a Nizzában élő Veronika. – Így oda-vissza 1300 kilométer és 200 euró lesz az út, plusz egy éjszaka Airb’n’b-ben, mivel nem akarjuk egy napba belesűríteni az utazást, a több­órás várakozás miatt. Négy éve Párizsban szavaztunk, akkor az esett legközelebb. Amire emlékszem, az a kígyózó sor és a többórás ácsorgás. Felháborító, hogy szándékosan elveszik tőlünk a levélben szavazás lehetőséget. Sok itt élő magyar ismerősöm nincs abban a helyzetben, hogy bevállalja az ezzel járó költségeket meg az utazás fáradalmait, vagy két pici gyerekkel nem tudja megoldani. Annak ellenére, hogy már több éve nem élünk otthon, szívünkön viseljük az ország sorsát, élünk a szavazati jogunkkal, és erre buzdítjuk a gyerekeinket is. Létezik olyan, hogy az embernek kétfelé dobog a szíve. Valószínűleg kevésbé éreznénk fontosnak messziről beleszólni a hazai dolgokba, ha azt látnánk, hogy működik az ország, demokrácia van, de most úgy érezzük (így éreztük négy éve is), hogy egyetlen ellenzéki szavazatot sem hagyhatunk veszni – magyarázza Veronika. – Egyelőre nem tervezünk hazaköltözni, de ha az Orbán-kormány marad, biztosan nem is fogunk. Évente többször látogatunk haza, fontosak a gyökereink, otthon élő családunk, barátaink. Nem utolsósorban jó lenne nem szégyenkezve, mentegetőzve kimondani: magyarok vagyunk. A gyerekeinknek azt próbáljuk átadni, hogy széleskörűen informálódjanak, hallgassanak meg több nézőpontot, és mindenképp éljenek a beleszólási jogukkal. Nem tömjük a fejüket a mi frusztrációinkkal, de ismerik az álláspontunkat. Most már eljutottunk odáig, hogy a lányunk traktál minket, ugye, elmentek szavazni, ugye, bejelentkeztetek. Elsőválasztóként, fiatal felnőttként még tele van reménnyel és lelkesedéssel. Most kezdte az egyetemet Bécsben, ott könnyebben szavazhat, mint a szülei.”     

A gyerekek is lássák, hogy számít

„Mi szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert autóval egyórányira lakunk a legközelebbi német külképviselettől, ezért sem időben, sem anyagilag nem számottevő tétel. Nem összevethető azzal, mintha a szemben lévő óvodába kéne átugrani szavazni, de minden viszonyítás kérdése – meséli Ákos, aki családjával tíz éve él Észak-Rajna-Vesztfáliában, és minden alkalommal elmegy voksolni. – Németországban nagyok a távolságok, így egy-egy hosszabb út nem annyira lóg ki a hétköznapokból. Összekötjük városnézéssel is a napot, idén nem is a legközelebbi külképviseletre utazunk, hanem oda, ahol még ezelőtt nem jártunk. A többórás sorban állásba mindig belefutunk, ez nem a legkellemesebb rész, de kibírható. Nagyon bosszant, hogy nem szavazhatok levélben. Tudom, ez egy jelzés, hogy a szavazatomra nem tartanak igényt, de én csak azért is leadom. Innen is folyamatosan követjük a hazai politikai eseményeket. Hírportálok, podcastok, közösségi hálózatok segítségével ugyanúgy képben vagyunk a magyarországi történésekkel, mint amíg otthon éltünk. Mivel eljöttünkben nagy szerepe volt annak a társadalmi-politikai folyamatnak, amit a NER kihirdetésével a jelenlegi vezetés elkezdett, reménykedünk a kormányváltásban. Még ha ez be is következik, az ország megosztottsága nem tűnik el egy csapásra. Innen nézve úgy látszik, a magyar emberek jelentős része még mindig egy jelenleg Európától egyre távolodó, „illiberális demokráciában” érzi otthon magát. Ahhoz, hogy hazaköltözzünk, gyökeres változásnak kellene bekövetkeznie, és korántsem biztos, hogy ezt a jelenlegi ellenzéki összefogás tudná megvalósítani, mindenesetre ez az első, kötelező lépés a megújulás felé. Gondolnunk kell arra is, hogy a gyerekeink már itt nőnek fel, nekik ez a nyitott, szolidáris demokrácia a természetes, tehát nem valószínű, hogy a közeljövőben mozdulni fogunk. De visszük őket mindig, amikor voksolni megyünk: fontos, hogy lássák, a szavazatuk számít.”     

Tartoznak az otthoniaknak

Cambridge-ből kell a vonattal két­órányira lévő Londonba eljutnia Zsánának és férjének, elsőszavazó fiukkal együtt, ami – mivel van családi vasúti kedvezmény – összesen 50 fontba (22 ezer forintba) és egy teljes napjukba kerül. „Idén először nem visszük a kisebb gyerekeinket. Korábban mindig vittük őket, és semmit nem tudtunk csinálni azon­kívül, hogy sorba álltunk órákon át. Viszont jó volt más magyarokkal találkozni, pusztán a szerencsén múlott, hogy régi gimis és egyetemi barátokkal futottunk össze. Találtunk egy kis kávézót nem túl messze a szavazóhelyiségtől, így meg tudtuk oldani, hogy egyikünk beült a gyerekekkel, a másik sorban állt. Mikor már nagyon fáztunk, váltottuk egymást, a gyerekek arra a pár percre egyedül maradtak a kávézóban. Nagy kicseszésnek éreztem, mert irgalmatlanul sokan voltunk, és egész nap esett az eső – meséli Zsána, aki szerint ez az extrém helyzet, és hogy Nagy-Britanniában drága az utazás, már sokakat távol tarthat a szavazástól. – Nem szavazhatunk levélben, ami egyértelműen azt az érzést kelti, hogy mi nem vagyunk fontosak. Vagy lehet, hogy túl fontosak vagyunk, hiszen ha elköltözünk az országból, annak általában az az oka, hogy nem vagyunk elégedettek azzal, ami otthon van. Ezért arra kényszerítenek minket, hogy órákon keresztül álljunk az esőben, hidegben. Azért érzem mégis fontosnak, hogy szavazzak, mert ezzel tartozom az otthoniaknak. Persze, nekem könnyű, én már nem harcolok nap mint nap, de úgy érzem, ennyi jár a barátaimnak, a testvéreimnek és gyerekeiknek. És az enyémeknek is. Mi van, ha haza akarnak költözni? Hova mennek? Hogyan fogadják majd őket? Ők demokráciában nőttek fel (tudom, otthon is az van), de itt megszokták, ha véleményük van, azt elmondhatják, és nem feltétlen lesz következménye annak, ha nem azt gondolják, mint a többség. Nem gondolom, hogy szeretnék valaha hazaköltözni, de semmit nem zárok ki. A nagy fiunk azért jön szavazni, mert tudja, hogy sok múlik most az ő szavazatán is, nem is szeretnénk, ha kimaradna az első szavazás élményéből. Neki van a legerősebb kapcsolata Magyarországgal, a magyarságával. A kisebbek bár magyarnak vallják magukat, nem éreznek olyan erős kapcsolatot az anyaországgal. Ez lehet, hogy változni fog idővel, ahogy egyre komolyabbak lesznek.”      

Befut a felcsúti kisvasút

Az Egyesült Királyságban hivatalosan 170 ezer magyar él (a Wikipédia szerint ennek a duplája, de közülük sokan már leadták a magyar állampolgárságukat), rájuk jut három szavazóhelyiség, Németországban nagyjából ugyanennyi emberre öt, de onnan még át lehet ugrani Prágába, Strasbourgba, Koppenhágába is, ha az esik közelebb. Vajon miért részesítik épp a nagy-britanniai magyarokat „különleges elbánásban”? Láng Balázs a felcsúti kisvasút analógiáját említi: „Mikor azt szóvá tették a civilek, az a gőgös válasz érkezett, hogy »akkor meghosszabbítjuk Bicskéig«. Mi voltunk azok, akik a mozgalmat elindítottuk, beemeltük a témát a napi politikai diskurzusba, a Nemzeti Választási Irodához fordultunk, tizenöt magyarlakta városban kértünk szavazóhelyiségeket, ami alaposan felbosszanthatta a döntéshozókat. Több olyan országba került szavazóhelyiség, ahol kábé 12-en szavaznak, Zimbabwétől Vietnamig, Németországban négy helyett lett öt szavazóhelyiség, Nagy-Britanniában pedig dafke meghagyták ezt a hármat. Tavaly a bolgároknak volt országgyűlési választásuk, és a magyarhoz hasonló, nagyjából kétszázezres diaszpóra 130 helyen szavazhatott az Egyesült Királyságban. Minden szégyenlistán mögöttünk kullognak, ebben mégis százszor demokratikusabbak nálunk.”

Szökőár, árvíz, földrengés, járvány, vegyi baleset, fegyveres konfliktus – a világ veszélyes hely. A váratlan helyzetek sokakban ismeretlen erőket szabadítanak fel, másokat ledermesztenek. És vannak a prepperek (a preparedness, vagyis felkészültség szóból), akik próbálnak számítani a váratlanra. Kintera Vilmos szoftvermérnök több kontinensen élt, de Ausztráliában kezdte foglalkoztatni a túlélés tudománya. Több akciókészlete van, hogy a baj nagyságához mérten vehesse elő őket – ha muszáj.