A kérdések kérdése, hogy lesz-e atomháború?
Putyin a Valdaj nemzetközi vitaklub ülésén F. Lukjanovval beszélgetve a következőképpen közölte az orosz nukleáris doktrínát: „Nem várjuk ölbe tett kézzel, hogy valaki atomfegyverrel támadjon ellenünk. A megtorlás elkerülhetetlen lesz. Mi mártírként a mennybe kerülünk, ők pedig egyszerűen megdöglenek. Még bűnbánatra sem lesz idejük.” (Valdai Discussion Club, 15., Szocsi; Népszava, 2018. 10. 18.)
Ebben az állításban a fenyegetés nem a puszta visszacsapás. Minden atomhatalom irányítói ennek érdekében fegyverkeznek. A végzetes a kijelentés stílje, aurája, a lényegében irracionális szóhasználata. A vallási megszállottak jegeces hangja. Ugyanez vehető ki Lavrov külügyminiszter szavaiból: „Oroszország elutasítja a normál kapcsolatokhoz való visszatérést Európával, merthogy Oroszország ehhez túlságosan keresztény: a Nyugattal való normál kapcsolatok azzal járnának, hogy Oroszország hasonlóvá válik Európához, azonban ez szembemenne kultúránk fundamentumaival, amelyek az ortodox valláson és kereszténységen alapulnak.” (Giles, Keir: Moscow Rules, 2019.) A hivatalos politika rangjára emelt, nyílt kulturális hadüzenettel állunk szemben.
Az orosz ortodox egyházi elit aktívan támogatja ezt a politikát, teológiailag is szentesítve a katonai stratégiát. A klérust az ortodoxia „küldetésének” igézetében még a nukleáris konfliktus se nagyon fogja korlátozni. Hiszen eredménye egy üdvözüléstan megvalósítása – még az emberiség pusztulása esetén is. Ennek az - ezúttal „nukleáris” – ortodoxiának a jóvoltából a háborús birodalmi politikának (miután a kommunista eszme megbukott) megint van ideológiája. Ezúttal irracionális.
A kérdés nem kerülhető meg: lesz-e atomháborúval folytatott harmadik világháború, vagy sem? És ez a Nyugaton múlik. Mert ha az orosz birodalom megtámad egy NATO-államot, lesz. Hogy még egy korlátozott atomháború is reális lehetőség, arra számtalan katonai szakértő utalt. És ettől már hajszálnyi, hogy mindannyian „megdöglünk”. Oroszország gazdaságilag ma pusztán középhatalom, de atomtöltetek dolgában világ legnagyobb katonai hatalma. Ez ellen „csupán egyetlen stratégia alkalmazható: a feltartóztatás, […] az elrettentés.” (Bokros, ÉS, 2017.02.10.) Ahogy 1946 után.
A képlet rettenetesebb, mint Hitler és a Harmadik Birodalom esetén. A nemzetiszocialista vezér csak a német népről fogalmazta meg, hogy ha gyenge lesz, akkor pusztuljon. De azt, hogy az erősebb is „dögöljön meg”, még ő se mondta. „Én ebben az esetben is jéghideg vagyok. Ha a német nép nem lesz többé erős és áldozatkész, hogy saját vérét áldozza léte fennmaradása érdekében, akkor pusztuljon, és semmisítse őt meg egy erősebb hatalom. Nem fogok könnyet ejteni az ilyen német népért.” (Scavenius dán külügyminiszernek, in Hillgruber, 1941.) A jéghidegségben, abban mindketten azonosak.
A Nyugat helyzete az orosz birodalom vezérével szemben megfelel a terrorelhárítók helyzetének az ösztönvezérelt, tehát irracionálisan gondolkodó túszejtővel szemben. Elég egyetlen hibás lépés, egy rosszul megválasztott szó, hogy a túszejtő úgy érezze, nincs több esélye. A Nyugatnak ezzel a problémával kell megbirkóznia.
A paradoxon az, hogy ebben a helyzetben a megoldás nem az állandó engedékenység, az appeasement (a megbékítés, lekenyerezés) politikája, mert ennek nincs vége. Az engedékenység a gyengeség jele, ezért újabb és újabb zsaroláshoz vezet. Az 1935–39 közötti nyugati, főleg angol politika ebbe a zsákutcába torkollott. Ezt a kudarcos politikát ismételte meg Ukrajna megtámadásáig a mostani Nyugat.
Minden azon múlik, hogy Putyin mennyire számítja el magát. Nem Ukrajnával szemben, mert annak egész területét nem fogja megszállni (vagy megszállva tartva pacifikálni), de lerombolni, infrastruktúráját, nehézfegyverzetét megsemmisíteni igen. Évekig tarthat a spontán ukrán ellenállás. A mai ukrán szépirodalom (többek között a harkvi Szerhij Zsadan regényei) érzékletes képet adnak arról, hogy milyen kemény ez a nép. Nehéz elképzelni innen, ahol (még) van villany, gáz, víz, vannak üzletek, közlekedés, milyen is ezek nélkül, romok között élni olyan városokban, melynek házai többségükben panelépítmények, igazi pincék nélkül. Ilyen körülmények között vállalni mégis embereknek, hogy kitartsanak, nos, mindenki gondoljon arra: honnan fog tudni például vizet szerezni – és ő mit tenne.
A pusztulás irtózatos lesz, mert az orosz birodalom ugyanazt a taktikát alkalmazza, mint Szíriában. A városok teljes szétlövését. Olyan városok világát, amely Kelet-Európa egyik legsokszínűbb vidéke volt, és ma már több nemzet rettenetes temetője.
Helyenként itt még ma is több nemzet él. A porrá lőtt Mairupolban például a 49 százalék ukrán és 44 százalék orosz mellett még mindig kb. 5 százalék görög és 2 százalék örmény. Az ukrán és orosz népesség csak 1800 elejétől telepedett itt meg. 1900 körül Mariupolnak 60 százalék görög és 28 százalék zsidó többsége volt, és csak 2 százalék ukrán és 10 százalék orosz. Ráadásul a fekete-tengeri görög lakosság a partvidéken az antik és középkor óta őslakos volt.
Dél-Ukrajna Krímtől nyugatra eső részén sem a most lassan ostrom alá kerülő Mikolajiv ukrán-orosz város, sem pedig Odessza sem létezett a XIX. sz. eleje előtt. A történelmileg fontos fekete-tengeri kikötővárosok egyike Ocsakov (Ocsakiv, Oveac, Üzü) volt, melynek a XVIII. századig többségében őslakos román, kisebbségében görög lakossága volt, és még 1900 körül is 25 százalék román lakta a 70 százalék ukrán és 5 százalék görög mellett.
Semmivel sem kevésbé volt sokszínű Dél-Ukrajna belső, „szárazföldi” területe. A Krímben 1900-ban a 20 százalék tatár mellett kb. 7 százalék német, Dél-Ukrajnában pedig kb. fél millió „fekete-tengeri német” élt kb. 300 településen a többséget alkotva. Tőlük északabbra, Volhíniában pedig kb. 300 ezer német ugyancsak 330 településen. Nem beszélve az ugyancsak évszázadok óta ott élő, a települések jelentős részén vagy a többséget, vagy jelentős kisebbséget alkotó, több milliós „städtle” zsidóságról.
Ennek a kulturális sokszínűségnek, mely egy későbbi, mai szemmel elképzelhetetlen fellendülésnek a forrása lehetett volna, a szovjeturalom, de főleg a második világháború irtózatos véget vetett. Ami kevés még maradt belőle, ma semmisül meg végleg. Nem véletlenül nevezte T. Snyder a területet bloodlandnek, véres övezetnek (Európa Hitler és Sztálin szorításában, 2012.) Ma Ukrajna népe az egész nyugati világ helyett küzd időnyerésért, mérhetetlen szenvedésbe sodródva.
De hogy lehet belenyugodni abba, hogy Ukrajna helyén egy véres rom marad, mert ez az ára, hogy ne legyen atomháború? Riadtan elviselni, hogy a Nyugat, a teljes emberi világ megmaradása érdekében, nem nyújthat Ukrajnának nyílt, fegyveres segítséget, mert politikai elmebetegekkel szemben az atomháborút kockáztatja? Hogy nézhetünk így a tükörbe? Magyarként ehhez lelkemben sikoltva társul, hogy az erkölcsi toprongy Orbán a maga „proli” módján megint megismétli, aminek úri módját 1939-ben egyszer már meghirdették: „maradjunk ki ebből a háborúból”. Holott ma részt kell vállalni abból a megrendítő teherből, mely a Nyugatra hárul. Az eredmény az országra nézve borítékolhatóan megint a legpocsékabb lesz.
Ha az orosz birodalom vezére a közeljövőben nem szánja el magát atomfegyver bevetésére, hanem elfoglalja magát Ukrajna pacifikálásával, esetleg sikerül Ukrajnával valamilyen fegyverszünetet vagy békét kötnie, végzetes stratégiai hibát követ el. A Nyugat néhány év alatt pótolja katonai lemaradását, és az elszigetelődés által gazdaságilag meggyengült orosz ortodox birodalomnak nemcsak középhatalmi státusa gyengül még tovább, de konvencionális katonai, sőt atomhatalmi fölényét is elveszíti.
Néhány hét vagy hónap alatt mindez eldől.