Úgy akarok felölelni mindent, ahogyan csak az emlékeket lehetséges,
mintha mindenben erő, mintha mindenben energia volna, valaki
adja tovább, valaki meséljen róla, hogy utólag én is elmesélhessem.
Leszűkültek szavaim, már csak ismételni tudok, hiába keresem
naponta a fogalmak újabb jelentését. Kénytelen vagyok megadni
magam a nyelvnek, ahogy az esténként szelídülő tájnak, ahogy
a fáradt reggeleknek adom, mikor azon gondolkodom, hogyan
mondjam el anyámnak, mennyire gyönyörű ez a város.
Ennyi maradt, ennyi, utána semmi sem, hiába szép, minden
darabjától, ismerős és ismeretlen utcájától rettegek, mi van, ha
elnyel, mi van, ha nem tudok többé határain túljutni, nem tudok
sétálni sem benne. Szeretném érteni a piros aljú eget, a hóval
megfestett fákat, azt, hogy ki sír, amikor vasárnap délután
elhallgatnak a lábdobogások, ki nevet, amikor hétfő reggel
a járdakövek újra megtelnek velük.
Fogni akarom, nem irányítani, csak biztosan tartani állandó útjaim,
hogy azok a napok, amiket az időnek adok, jelentsenek is valamit.
Minden ébredésemben és minden elalvásomban ott nyugszik
anyám, hiába járkálok ezzel a parcellákon mozgó téglafal testtel,
ruháimba hiába költözök. Nem örök, csak állandó a félelem
bennem, mi lesz akkor, ha nem gondolok majd naponta rá.
