– Ellátási hiány még nincs, de minden nagyon megdrágult, és folyamatosan terjednek azok a hírek, hogy a nagykereskedelmi élelmiszerraktárak egyszer majd nem tudnak utánpótlás küldeni – kezdte a lapunknak adott telefonos helyzetjelentést Szeremkó Béla, a 27 ezer lakosú kárpátaljai Nagyszőlős alpolgármestere. A magyar határtól alig húsz kilométerre fekvő, békeidőben harminc százalékban magyar, hetven százalékban ukránok lakta településen az utóbbi hetekben nagy volt a mozgás: miközben sokan utaztak onnan Magyarországra, rengetegen érkeztek a városba a frontvonalak térségéből.
– Jelenleg is több száz olyan menekültről gondoskodik a város, akik belső-Ukrajnából, Harkiv, Kijev környékéről érkeztek. Egyelőre a menekültek napi háromszori étkeztetését meg tudjuk oldani azokból az adományokból, amiket részben magyar, részben más külföldi segélyszervezetektől, adományozóktól kapunk – fogalmazott Szeremkó Béla.
Mivel a háború miatt bezárt az óvoda és az iskola – a gyerekek többsége az anyákkal, lányokkal együtt jellemzően már a határ magyar oldalán tartózkodik rokonoknál, ismerősöknél – az intézményekben tárolt tartós élelmiszereket is átirányították a menekülteket ellátó kollégiumba. Lisztből, olajból, tésztából mindig jól jön az utánpótlás, az ilyen adományok egy részét tovább küldik a belső területekre, a másik részét pedig eltárolják, hogy folyamatosan tudják biztosítani a lakosság ellátását.
A magyar útlevéllel rendelkező nagyszőlősi férfiak zöme már elhagyta a várost, mert nem akarta, hogy besorozzák, ám az ukrán nemzetiségűek nem tudják ugyanezt megtenni, hiszen a katonaképes korú, 18 és 60 év közötti férfiakat nem engedik át a határon. Egyelőre nem történt semmilyen kényszerbesorozás, mozgósítás a körükben.
Mester András, a beregszászi járáshoz tartozó Mezőgecse polgármestere arról számolt be, hogy náluk jelentősen megnőtt a lakosság létszáma, sok házhoz érkeztek rokonok, barátok Ukrajna ostromlott részeiről, így az ezerfős faluban most jóval több ember ellátásáról kell gondoskodni.
A boltokban még náluk sincs komoly ellátási probléma, de a mostani készletek talán bő hétig tartanak ki: hogy utána mi lesz, azt még nem tudják, reménykednek, hogy kapnak utánpótlást. Az itteniek főképp amiatt aggódnak, hogy a közvetlen közelükben van egy katonai bázis, egy radarállomás, ami elvileg célponttá teheti őket, ha eszkalálódik a helyzet.
Beszéltünk olyan kárpátaljai polgármesterrel, aki azt mondta, nagyon örülnek a rengeteg adománynak, de a dobozokban nagyon sok a „kacat”, vagyis sokan azt gondolják, hogy ha a kinőtt ruhákat, cipőket elküldik Kárpátaljára, azzal segítenek. Szavaik szerint most nem erre, hanem tartós élelemre és gyógyszerre van szükség. A polgármesteri hivatalok tartalékoltak pénzt, amiből az üzemanyag-vásárlást oldják meg: Ukrajnának ezen a szakaszán egyelőre nincs gond a benzin és dízelellátással, tudtuk meg a helybeliektől. Kaptak ígéretet a kárpátaljai kormányzóságtól arra: az ukrán állam később hozzájuk is irányít a pénzbeli adományokból, azért, hogy továbbra is megoldhassák a menekültek ellátását. Most úgy tűnik, hogy a magyarországi segélyszervezetek és civilek segítségével egyelőre nem kell szembenézniük élelmiszerhiánnyal, és a lakosság is „betárazott” néhány hétre elegendő lisztet, olajat, tésztát és kásának valót, amikor kitört a háború.
A térségben többen arról számoltak be, hogy sokan menekülnének, de otthonaikat is féltik hátrahagyni. A nagyszőlősi alpolgármester, Szeremkó Béla is megemlítette: városuk magyar ajkú lakosságának egy része úgy hagyta hátra a házát, hogy nem maradt senki, aki vigyázna az értékekre. Beszéltünk olyan asszonnyal, aki csak azért maradt a magyar határtól kőhajításnyira fekvő Tiszaújlakon, hogy őrizze az otthonukat meg a jószágokat, s ezért nem ment a besorozás elől már átköltözött, s itt munkát vállaló férje meg a fia után. Hivatalos polgárőrséget azonban a kárpátaljai önkormányzatok nem akarnak létrehozni – derült ki több települési vezetővel történt beszélgetésünkből –, mert attól tartanak, ha valaki belépne egy ilyen testületbe, felvetődne a kérdés, hogy miért nem katonának jelentkezik a hadseregbe.
– Az emberek azért odafigyelnek egymásra és az üresen hátrahagyott házakra is – mondta a hetvenes éveiben járó Krajnyik Irén, a beregszászi római katolikus egyháza kántora, aki csak azért „szaladt át” egy hétre biatorbágyi családtagjaihoz, hogy megölelje őket, aztán ment vissza. A miséket ugyanis rendben megtartják, s ott ő orgonál. Igaz, most a templomi szertartások sem ugyanolyanok, mint régen: a tíz-tizenkét ministráns fiúból mostanra egy sem maradt a városban, mindenki átment Magyarországra, így a perselyt sem viszik körbe, hanem leteszik a bejárathoz. Az asszony szerint a boltokban még van élelmiszer, de időszakosan elfogy ez-az, például az élesztő. Ő nemrégiben szerette volna előre kiváltani a gyógyszereit, de ötből három már nem volt kapható. Mások arról számoltak be, hogy
lassan triplájára emelkedik a kenyér ára, miközben a nyugdíjak és fizetések továbbra is nagyon alacsonyak
– igaz, a háború ellenére eddig időben megkapták azt a keveset. A havi bevételből így nemigen tudnak félretenni, jellemzően mindenki máról holnapra él, nincsenek félretett tartalékok, amiből egy darabig kompenzálni lehetne az áremelkedést.
Megállíthatatlan drágulás
Drasztikusan megemelkedtek az élelmiszerárak: a kenyér a korábbi 8-10 hrivnyáról 15-20-ra ugrott kilónként, a 10 hrivnyás olajos hal ma már 35-40-be kerül, de a népszerű alapélelmiszer, a grecska, azaz a hajdinakása az eddigi 25 helyett már 110 hrivnya kilónként. Egy tanári átlagfizetés nagyjából 6000 hrivnya, ami 72 000 forintnak felel meg, a nyugdíjasok ennek nagyjából felét, 2500-3000 hrivnyát kapnak, Emelkedtek az üzemanyagárak is, a korábbi 25-30 helyett most 50-et kell fizetni. D. J.
