Múlt héten kinn voltam Beregszászon, adományokat vittünk a helyieknek, amiből nemcsak nekik származott hasznuk, hanem nekem is, megtapasztaltam ugyanis, hogy a kis Corollám befogadóképessége végtelen, ha adományok elhelyezéséről van szó – márpedig erre a pakoláskapacitásra még szükségem lesz. Nem ez volt az utolsó utam.
Hogy mit láttam, arra fölösleges ebben a rövidke írásban kitérni, láthatják a Népszavában közölt képeken, hogy több millió kibombázott ember kelt útra Nyugat felé – a hangsúly persze megint a Nyugaton van; Kárpátalja magyarsága, ki tudja, miért, nem a türk „ősi rokon népek” sztyeppéi felé indult, hiába jelölték ki nekik arrafelé az irányt.
Soha nem késő, kedves politikus honfitársaim, a tévedéseinket belátni.
De nem is erről akarok most írni, hanem arról, hogy milyen szívszorító látni az ország megmozdulását a bajban. Magánemberek, civil szervezetek, intézmények, iskolák, egyházak siettek a rászorulók segítségére, hogy legyen mit enniük, és legyen hová letenni a gyerekeket aludni, igen, a gyerekeket, akik nem értik, hogy mi történt velük, s miért van az, hogy ha visszanéznek, akkor a gyerekszoba helyén füstölgő romokat látnak. Egy életre beléjük égeti az orosz fegyverek tüze, hogy ez a háború: a biztonságos, meleg fészek elvesztése. Mi pedig ámulva néztük március 15-én az állami ünnepen fellépő gyerekeket, akik arról szavaltak, hogy 1848-ban a kardjukat kirántva rohantak volna neki az ellenségnek. Láttam a szemükben, hogy szerencsére azt sem tudják, mit mondanak – örömmel elbeszélgetnék a rendezővel, aki ezeket a háborús verseket a gyerekek számára kiválogatta. Nyilván hónapokkal ezelőtt megvolt már a műsor terve, de hát miért nem lehetett az utolsó percben lemondani? Nem érezték a rendezők az iszonyatos ellentmondást a műsor és a valóság között? Nem tudták, hogy miközben gyerekek menekülnek a fegyverek elől, akkor Budapesten kisgyerekek nem szavalhatnak fegyverekről?
Soha nem késő, kedves rendező honfitársaim, a tévedéseinket belátni.
De nem is erről akarok most írni, hanem arról, hogy a Mazsihisz.hu számára csináltam interjút a Villám Gézaként elhíresült Szabó Gál Andrással, aki adományokat szállított Kárpátaljára, visszafelé pedig menekülteket szállított. Az egyik menekültről akarok írni. Egy 91 éves holokauszttúlélőről, akit Szabó Gál András hozott át a határon. Képzeljük el, mi mindent megélt ez az ember az elmúlt 91 évben, s mi mindent élt át most márciusban újra abban a hat napban, miközben Dnyipro városából Nyugat felé menekült. De Szabó Gál András azt mesélte, hogy „semmi önsajnálat nem volt benne, csak a túlélés és az új élet kihívása”. A 91 éves holokauszttúlélő azért hagyta el Ukrajnát, hogy Spanyolországban telepedjen le a dédunokáinál, és tudta, hogy mi a legfontosabb teendő ilyenkor. Az új nyelv megtanulása. „Egész úton Pest felé spanyolul tanult és gyakorolta a mondatokat” – mesélte Szabó Gál András.
Soha nem késő, kedves honfitársaim, új életet kezdeni. Ha 91 évesen, hát akkor. Csak tegyék meg. Cselekedjenek.