Kár, hogy nem futballról beszélünk, ott szórakoztató, amikor mindkét fél győzelemre játszik. Háborúban ez általában még a legelső szakasz, amikor nem világos, merre dől el a harc, és a felek egyike sem vesztette el azt a meggyőződését, hogy a végén majd ő kerekedik felül. Ez a legrosszabb, ilyenkor van a legtöbb halott.
Putyinnak semmi oka tűzszünetet hirdetni. Ő a támadó fél, itt neki vannak tervei és megvalósítandó céljai, meg akkora hadserege, hogy látcsővel kell keresni a végét. Illetve, ez utóbbiról jobb óvatosan fogalmazni, mert ez a fene nagy hadsereg egyelőre alulteljesít. Annyira alul, hogy azt már Putyin egykori testőrparancsnoka, a Roszgvárgyija nevű 340 ezer fős erőszakszervezet élén álló Viktor Zolotov is kénytelen volt elismerni, amikor – hol máshol – a templomban, a vasárnapi misén nácizta az ukránokat. Azok a fránya fasiszták szerinte a civilek mögé bújnak, a hős békefenntartók nyilván ezért lövik rommá a városokat, civilestül, kórházastul. A pletyka szerint Putyin tombol és felelősöket keres. Szergej Sojgu védelmi miniszter és a háborús terveken nagyjából nyolc éve dolgozó tábornokok jövője nem feltétlenül rózsás, nekik most már az a jó, minél tovább tart a háború, mert addig talán nem váltják le őket. A KGB utód FSZB hírszerzésének vezetői közben eltapsoltak pár milliárd rubelt, ami még nem lenne baj, de nem figyelmeztették az elnököt arra, hogy az ukránok nem vágynak Oroszország anyácska szerető karjai közé. Nem merték, így most ugyanazt kapják, mintha merték volna, csak már tükörbe se nézhetnek.
A legnagyobb gond azonban mégiscsak az, hogy Putyinnak muszáj győznie, különben a sajátjai harapják át a torkát. Ha lenne lelke, elesett katonák ezrei nyomasztanák, plusz egy hatalmas, de reménytelen helyzetbe sodort ország. Mindent a hadsereg modernizálásának rendelt alá, de már látszik, hogy ezt is elfuserálta: három hete nem képes legyűrni a sokkal kisebb ukrán haderőt, és az már szóba se jöhet, hogy megkóstoljon egy NATO-tagot.
A baj persze nem jár egyedül. Az ukránok a fentiekből azt a következtetést vonták le, hogy ők itt akár győzhetnek is, úgyhogy nincs értelme sokat tárgyalgatni. A hadsereg rutinos és eltökélt, jó kezekbe kerültek a modern nyugati fegyverek. Az elbizakodott oroszok első vonalát véres fejjel zavarták vissza, minden nappal erősödik az önbizalmuk és a nimbuszuk. Az amerikaiaknak és a NATO-nak pedig egyre nehezebb megtagadni tőlük a repüléstilalmi övezetet – amivel ravaszul, de a saját szempontjukból érthetően a fél világot bele akarják rángatni a háborúba.
Zelenszkij félelmetes átéléssel játssza a halálra szánt elnök szerepét. Amíg lélegzik és Kijevben van, nem omlik össze az ellenállás. Bármennyi legyen is az áldozat, a rom és a menekült, Ukrajna egyre bizakodóbb: még egy-két hét, netán egy-két hónap, és Putyin hazaviszi a katonáit.
Objektíven nézve persze kevés a remény, hogy végül így lesz. Az ukrán győzelemhez az kéne, hogy az oroszok saját magukat verjék meg. A remény, tartja az amerikai közmondás, még nem stratégia.