Húszas éveim közepén jártam, valamikor a hetvenes évek közepén. Vizsgára készültem. Szerencsétlen idő volt, Bizám Lenke az esztétika szakosítón az infarktusát heverte ki, mi meg vártuk, ki fog beugrani helyette. Lenkét minden tárgyszerű kíméletlenségével több mint szerettük, és most itt vagyunk, szemben egy ismeretlennel, akinek talán semmi köze ahhoz a nyelvhez, amin addig beszéltünk, próbáltunk használni a gondolkodáshoz. Ancsel Éva, talán Hermann István? Ők mégis csak… Hát nem...
Szerencsém volt, mint annyiszor, Tőkei Ferencet húztam – A társadalmi formák marxista elméletének néhány kérdése –, amit – mint afféle marxizmusból ki-ki kalandozó önsorsrontó ronggyá olvastam addigra.
- Persze, maga jelest kap, de jegyezze meg: vannak korok, amikor bizonyos nézeteket nem célszerű hangoztatni – egy életre megutáltam a vizsgáztatót.
A 2017-ben elhunyt irodalomtörténész Szerdahelyi Istvánt, a Kádár-korszak kultúrpolitikusát aztán néhány folyosói fejbólintásig - Pándi Pállal és Vörös T. Károllyal - a Kritika szerkesztőségében, a Népszabadság kultúrrovatának kanyarjában láthattam viszont, s csak most találtam magam vele igazán szembe, amikor elolvastam Lajta Erika Kivezetés a szépirodalomból című, a L’Harmattannál megjelent könyvét.
Letűnt kor letűnt "hatalmasságairól" írni bármit, nem látom sok értelmét. Fél lábbal még benne tapicskolunk az utókorban, mire juthat bárki is ezzel az ezernyi ellentmondással terhelt, mégis egyértelmű korszakkal és bábjaival. De az alcím - Riportregény Szerdahelyi István irodalomtörténész életéről – mégis ösztökélt. Főként azután, hogy elolvastam a kötet elejét.
„Ki akar megvenni engem? Kilóra. Egységáron.
Senki.
Ki akar korrumpálni? A maga szekértáborába besorozni? A saját emberének tudni?
Azt sem akar senki – pedig számítóan, szemérmetlenül illegetem magamat mindenütt, ahol csak pártfogót, lehetséges támogatót remélhetek az irodalmi karrieremhez.
Ha egy társadalom még annyi szabadságot sem ad meg számunkra, hogy a siker érdekében lealjasodhassunk, akkor ott baj van. Akkor az végzetes hiba.
Mert aki azért, hogy érvényesüljön, azért, hogy kitörjön az ismeretlenségből, már eljut az „úgy döntöttem, hogy gazember leszek” gondolatáig, s mégsem képes megvalósítani ezt a voltaképpen szerény célt, az igen könnyen radikalizálódik. Elutasítja a rendszert. Elutasítja az életet. Elutasítja az embereket.
Először még dühösen rázza az öklét. Aztán már nem mutogatja kifelé a sebeit. Ha viszont egyedül van, nem tudja őket nem nyalogatni. Ez ad neki erőt, hogy ha kell, másokat elgáncsoljon, másoknak fájdalmat okozzon, másokkal leszámoljon.
Kegyetlenül. Irgalmatlanul.”
„Kegyetlen, irgalmatlan” sorok, amelyek nem csak a szerző – a köteten végigvonuló - önreflexióit írják le hibátlanul (tépelődve), hanem főhőse viszonyát is az egykori rendszerhez. Egyben azt is: a dolgok lényege nem sokat változott. E bevezetés után szinte feleslegessé lesz a könyv egésze, a Kádár-korszak vezető garnitúrájának és működésének leírása. Riportról persze szó sincs. Esetemben a szerző szerencséje, hogy Dos Passoson iskolázódva, soha nem érdekeltek a műfaji ketrecek, amelyek csak arra jók, hogy magát a vadállatot – a látvány értelmét - távol tartsák a szorongó fagylaltozó közönségtől. Riport helyett vannak beszélgetés-töredékek Szerdahelyivel, egy így összerakott portré a kezdőként – nem tudom megítélni mennyire – tehetséges, elkötelezett, de mellőzött költőről, a nagytudású lexikon-szerkesztőről és az önjelölt kultúrpolitikusról, akiről nem tudjuk eldönteni, mennyire volt saját tehetségtelenségének értetlen áldozata, s mennyire lehetett közös szerencsénk, hogy más - vélt vagy valóban tehetséges - hasznos idióták, vagy maga a hatalom, nem engedték szabadon a ő önjelölt „zsenijét”.
Kár volna azért ítéletet hozni. Könyöklő önjelölt „zsenik”, a hatalom seggében melegedő siserahad mindig volt és mindig lesz. Lehet, hogy az ember kiirthatatlan tulajdonsága, hogy ilyen legyen. Lehet, hogy nem, de minden hatalom rájuk is épül. Gondja ezért igazán csak annak akad, aki törleszkedne ugyan bármilyen akolmelegbe, de még addig sem jut, hogy kelljen valakinek. Hogy eszébe jusson valakinek, de nem kell senkinek. Ez az a sivár vidék, a senki földje, ahol a lét maga a csoda, ha a magány megéléséhez van valakinek elég szellemi ereje, tehetsége. És lehet, hogy ehhez Szerdahelyi túl kevés volt.
Elgondolkodtató, ezért jó könyv a Lajta Erikáé, ez az önmagával és riportalanyával egyszerre birkózó, posztmodern (???) riportkönyv. Nem kellene kivezettetnie magát a szépirodalomból (sem).
Infó:
Lajta Erika: Kivezetés a szépirodalomból
