;

Oroszország;Putyin;Mihail Gorbacsov;Borisz Jelcin;orosz duma;orosz-ukrán háború;

- Ki döntheti meg Vlagyimir Putyin uralmát? – Az orosz elnök nem hallgat a népre, a környezete fordulhat ellene

Az Ukrajna ellen indított orosz katonai támadás nem egyszerűen az agresszió váratlanságával, brutalitásával, jogtalanságával sokkolta az európaiakat. Túl azon, hogy lehetséges alternatívaként villant fel a nukleáris világháború rémképe, azonnal világossá vált, hogy a háború és a szankciók következtében megszűnik egy egészében élhető világ a maga megszokott kapcsolódásaival, munkamegosztásával, közös értékeivel. Kemény megpróbáltatásokat ígér a teljes gazdasági-politikai elszakadás Oroszországtól. Ezért érthető, ha a harci események napi követése helyett sokan inkább Moszkvára figyelnek, reménykedve, hogy valakik véget vetnek Vlagyimir Putyin uralmának. De kik lehetnének ezek a valakik, és egyáltalán, mennyire reális egy ilyen fordulat?

A hősies ellenállás közben az ukránokat természetesen erősen foglalkoztatja az orosz elnök számukra megváltást hozó bukásának lehetősége. Egyik ismert médiafigurájuk, Dmit­rij Gordon YouTube-műsorában a Kreml jelenleg Franciaországban élő egykori „bankárát”, a csődbe ment Mezsprombank tulajdonosát, Szergej Pugacsovot kérdezte a hatalmi fordulat esélyeiről. A hírhedt, s bizonyára nem teljesen „jogtiszta” milliárdos hosszú ideig a belső hatalmi körhöz tartozott, Putyin hatalomra juttatásában is szerepet játszott. Nem feltétlenül kell elhinni minden szavát, de bennfentességét örömmel csillogtatva érzékletes képet tud festeni a közegről. Az interjúban kizártnak tartotta, hogy az emberek fellázadnak, legfeljebb ötezres tüntetésekre lehet számítani. A változást csak egy szűk vezető réteg tudja megvalósítani. Ezért palotaforradalomra számít, méghozzá a négy évig Putyint pótló elnök, Dmitrij Medvegyev csapatától. – De nem Medvegyev vezetésével – hangsúlyozza Pugacsov. – Olyan emberek lépnek színre, akik nem szennyezték be a kezüket vérrel, és Medvegyev 2012-es kiszorításával mindent elvesztettek. De dolgoztak a kormányban, az igazgatásban, értenek hozzá, liberális beállítódásúak.

Akik Pugacsovhoz hasonlóan nem látnak más megoldást, a hagyományokra szoktak hivatkozni. Kétségtelen, hogy a cárizmus bukását követően a szovjet rendszer sem bízta demokratikus választások véletlenére, ki legyen éppen az ország politikai vezetője. Maga a kérdés is csak Sztálin halála után vetődhetett fel. És utóda, a politikai gyakorlatával szembeforduló Nyikita Szergejevics Hruscsov szinte minden változatban megtapasztalhatta, hogyan dönt a pártelit a „csapatkapitányi” posztról. A hatalom megszerzéséért még ki kellett iktatnia Beriját az élők sorából, megtartásáért 1957-ben elhárított egy összeesküvést, és végül azt is átélhette, milyen, ha megbuktatják. Azok, akik pár éve még megvédték. 1964 októberében Picundán pihent, mikor értesítették, lenne itt egy pártelnökségi ülés a mezőgazdaság átszervezésének problémáiról, ugorjon már fel Moszkvába. Értette az üzenetet, hogy vele vannak problémák, és látva a kialakult erőviszonyokat, szépen végighallgatta összes hibáját, majd aláírta lemondását. Így is elégedett lehetett: Mindabból, amit csináltam, talán az a legfontosabb, hogy egyszerűen, szavazással le tudtak váltani engem – jegyezte meg rezignáltan a fáma szerint.    

Lélekben már ellenállnak

 Félig-meddig Vlagyimir Putyinnak is kiosztották az elnöki pozíciót, mert noha a Szovjetunió bukása után Oroszországban is kialakultak demokratikus intézmények, a Kreml szükség esetén meg tudta találni a számára előnyös kiskapukat. Putyin még Jelcin miniszterelnökeként szerzett tekintélyt, részben Csecsenföld elleni katonai fellépésével, amelyet állítólag véres provokációval legitimáltak. Majd a hatalmi elit, miután egy érdekeit szolgáló párttal jó eredményt ért el a dumaválasztáson, megakadályozva az ellenzék alkotmányozó többségét, úgy vélte, egy előrehozott elnökválasztással megerősítheti pozícióját. Jelcin, akit nem kellett különösebben rábeszélni, hogy mondjon le, 1999 szilveszterén a választásig átadta a hatalmat Putyinnak, aki ebből a pozícióból startolva könnyen megszerezte a maradáshoz szükséges voksokat. Pugacsov szerint nem vágyott a hatalomra, mindössze két év elnöki szolgálatot ígért a belső körnek.

Ezek a példák, illusztráljanak bár egy általánosabb hagyományt, egy fontos ponton nem illenek a jelenlegi helyzethez. A hasonló intrikákhoz, palotaforradalmakhoz a politikai hatalom viszonylagos stabilitása szükséges. Amikor az emberek nem igazán értik, szinte észre sem veszik, mi zajlik a fejük felett. Nem az ő ügyük. De a háborús szituáció, hiába próbálják bagatellizálni, katonai akciónak nevezni, mindenkit érint, elbizonytalanít, és a nyilvánosság korlátozása, vagy akár tiltó intézkedések esetén is megingatja a rendet. A szankciók és a veszteségek miatt az oroszországi polgárok többsége tisztában van vele, hogy nehezebb lesz az élete. És ha nem tud feltétlenül azonosulni a háború céljával, nem hoz gyors felvirágzást az esetleges győzelem, lélekben szembekerül a hatalommal. Lehet, hogy nem mer fellépni ellene, de a bukására vár.   

A nép zavaró hangjai

 Sok elemző éppen ezért nem zárja ki, hogy tömeges megmozdulások ­miatt­ kell majd engednie vagy távoznia a Kreml jelenlegi urainak. A Szabad Európa Rádió ukrajnai online lapja, a Krim.Realii jeles orosz politológussal, Ivan Preobrazsenszkijjel készített interjút a kérdésről. A szakértő szerint ugyan a háborúellenes tüntetések erősödhetnek, Putyin nem fog engedni a tömegek nyomásának. Mindig is ingerelte a nép hangja, nem képes párbeszédre a társadalommal. Sokkal valószínűbb, hogy a környezete ellene fordul, bár az ország megrendült gazdasági helyzetében Kína is ráveheti, hogy hagyja abba a háborút. De befolyásolhatja egy háborút ellenző külső, lojalistának nevezhető kör is. Ide tartoznak a hatalom ke­gyeit élvező jótékonysági alapítványok vezetői, egyes társadalmi aktivisták, sportolók, üzletemberek. „Ha Putyin maga felismeri, hogy a háború vereséggel fenyeget, felhasználhatja ezeket az embereket, hogy megpróbáljon kilépni a konfliktusból” – véli Preobrazsenszkij.

Az említett lehetőségek jól jelzik az erősödő instabilitást, társadalmi elégedetlenséget. Bár forradalmi helyzetről még nem beszélhetünk, az embernek eszébe jutnak a múlt század nagy oroszországi viharai. Az 1905-ös forradalom előzménye a Japánnal vívott vesztes háború volt. A birodalom katasztrofális gazdasági helyzetbe került. A hatalom megingása, az erősödő sztrájkok, tömegdemonstrációk, lázongások végül arra kényszerítették II. Miklós cárt, hogy hallgasson azokra a tanácsadóira, akik alkotmányos jogok bevezetésében látták a megoldást. Megalakult a választott állami duma, amely valamelyest korlátozni tudta az önkényuralmat, és segíteni a polgári átalakulást. A monarchia végső bukását jelentő, 1917-es februári és októberi forradalom forgatókönyvében is meghatározó elem a kudarcokkal teli I. világháborús szerepvállalás, a nyomában járó gazdasági megroppanás, katasztrofális elszegényedés. Az ideiglenes kormány megalakulásakor a cárt a hadsereg tábornokai veszik rá, hogy mondjon le.   

Készen a változásokra

 A sorba nagy vonalakban beilleszthető a szovjet rendszer összeomlásának folyamata is. A háttérben ott az afganisztáni fiaskó, az adósságcsapda, a fennálló struktúrában finanszírozhatatlanná válik a fegyverkezési verseny, az életszínvonal megfelelő szinten tartása. A gorbacsovi vezetés a nehéz helyzetben a társadalom felé fordul, aktivizálja a közéletet. A felszabaduló energiák örvényében nem alakul ki új, működőképes szovjet modell. A teljes zűrzavartól tartva a vezetés egy csoportja megpróbál a régi eszközökkel, „palotaforradalommal” rendet teremteni. De hiába helyezik 1991 augusztusában Gorbacsovot házi őrizetbe, s hirdetnek ki rendkívüli állapotot, a társadalom fellazult, mozgósítható állapotban van, s erre támaszkodva Jelcin gyorsan véget tud vetni a puccs­kísérletnek.

Természetesen nem lehet megjósolni, hogyan reagál az orosz társadalom a jelenlegi kritikus helyzetre. Lehet, hogy nem lázad fel nyíltan a háború és a rendszer ellen, de feltehető, hogy készen áll a változásokra. Ezt igazolja, hogy a hatalom egyre erőszakosabban szorít háttérbe vagy éppen fojt el minden politikai erőt, amely alternatívát kínálhat, és tömegeket mozgósíthat vele szemben. Az ukrajnai agresszió fényében még világosabb, miért volt szükség Navalnij kiiktatására, a radikálisan ellenzéki orgánumok megbélyegzésére, nagy részük felszámolására. De ettől még bármelyik legális politikai párt és csoportosulás feladhatja a rendszer iránti lojalitását, és élére állhat valamilyen átalakulásnak. A lényeg, hogy a mai orosz állam közel sem annyira szilárd, mint amilyennek láttatja magát.   

Őrült kockázatvállalás

Az alapproblémát Sz. Bíró Zoltán így fogalmazza meg Putyin Oroszországa című könyvének zárófejezetében: „Ma már az orosz politikai osztály egy része kész elismerni, hogy az a nagyszabású transzformációs kísérlet, amelybe a kilencvenes évek elején kezdtek, kudarcot vallott. Oroszországban nem sikerült sem versenyképes piacgazdaságot, sem konszolidált demokráciát létrehozni.” Putyin sem volt képes prosperáló irányt adni a rendszerváltásnak, így kormányzása lényegében permanens válságkezelés, amelynek egy ideje a populista nacionalizmus a retorikai eszköze. Sz. Bíró azonban, másokkal együtt, pontosan érzékelte ennek veszélyeit, igazolva azt is, hogy a szakértők képesek a jövőbe látni. Könyve utolsó lapjain ezt írja: „A Kreml nem akarja észrevenni, hogy a legfontosabb politikai célkitűzés – Oroszország valódi erejénél nagyobb hatalomként való elismertetése – egyre kevésbé lelkesíti az embereket. (…) Épp ezért talán nem alaptalan a feltételezés, hogy a hatalom nagy kockázatot vállalna, ha egy újabb külső konfliktusba lépve vagy az ukrajnai válságot újra kiélezve próbálná népszerűségét helyreállítani.” Nos, Putyin a kockázatvállalás mellett döntött. De ezzel nemcsak saját hatalmát, hanem a fél világot sodorta veszélybe.

Pár nap, és átvehetjük a virológusi mellé a külpolitikai szakértő diplománkat is, ha már ilyen gonosz lapokat osztott az élet, és vissza kell sírjuk a pandémiát, Trumpot és a Brexitet, mert régen minden jobb volt, még a rossz is.