Anyai nagyapám nem látta megszületni anyámat. Akkor ért haza az orosz hadifogságból, amikor ő már elmúlt négy éves. Ennek a majd fél évtizednek a hiánya fájdalmasan meglátszott a kapcsolatukon is, hiszen mindkettőjüknek több időbe telt megismerni a másikat, kimaradtak meghatározó közös élmények, az első szó, az első lépés, az első vigasz. Más nulláról kezdeni közösen, mint beérni a másikat, összecsiszolódni vele évekkel később, könnyebb volt ilyen szempontból az élete a másik gyereknek, aki már békeidőben született.
Nagyapám sose mesélt arról, milyen volt az élete hadifogolyként,
nem idézte fel a helyeket, nem mondta ki egyetlen bajtársa nevét. Néha nagyanyám suttogva mesélte, hogy a fertőzést csak úgy kerülte el, hogy nem ette meg az ételt, amit romlottnak talált, és inkább száraz kenyéren meg nagy vödrökben összetákolt csalánlevesen tengődött a társaival együtt.
Mindig szikár, vékony, beesett arcú ember volt, mintha az akkor elvesztett súlyát sosem nyerte volna vissza. Jól emlékszem arra, mennyire könnyű volt kihozni a sodrából, mintha a nyugalma is, ha volt, végleg elszállt volna a frontvonalban. Korán vitte el a szíve, alig múlt hatvan: agyvérzést kapott, miután kiderült, hogy a községi tanács végrehajtó bizottsága az ő földjére is rá akar tenyerelni, elvenni potom pénzért, nem adni érte semmit.
Csak a történelemkönyvekből tudok e háborúról, amiből nem maradt más nekem, mint a nagyapám borostás, szúrós arca, és egy ovális fedelű katonaláda, amit néhány évvel ezelőtt hoztam el az azóta már földig rombolt nagyszülői házból. Sokáig hozzá sem nyúltam, a barna festék magányos megkopottsággal olvadt be a garázsban tárolt számos másik régi bútordarab közé. A kulcs körüli rézdíszítést egyre jobban marta az idő, lazultak a pántok, s nyikorogtak a hajlatok, ha egyszer-egyszer mégiscsak felemeltük a láda tetejét.
Asztaloshoz vittük aztán nemrég, lemarta róla a kopott festéket szépen, fatapasszal kijavította a hibás részeket, beolajozta a zárat, kifényesítette a pántokat, és méhviasszal kente le az érzékeny területeket. Nem gondolom, hogy ez a katonaláda nagyapámmal együtt megjárta volna a frontot, ahhoz túl nagy és ormótlan, meg aztán a katonaládáknak nem is ez a dolguk. Sosem társítottam hozzá a háború zaját, a fogságba esett katonák szenvedését: csak egy láda volt, titokzatos, amihez, míg élt, nemigen nyúlt más rajta kívül, és amikor meghalt, akkor is csak kopott nadrágok, még kopottabb kabátok és egy öreg bakancs került elő a mélyéről.
Nem találtuk sokáig helyét. A házba már nem fért, az udvaron ázott volna, így a fészertető alá került, tetejével kitámasztva, s teletömve szalmával. Időt hagytunk arra, hogy kiderüljön: mi lesz az igazi feladata egyszer. De az élet mindig utat tör magának, bármilyen zord legyen is odakint a világ: lám, a tyúkok költöztek bele, odamélyítettek a négy sarkába négy öblös kis fészket, hol egyikbe, hol másikba tojnak, úgy használják, olyan hétköznapi, magától értetődő módon, mintha sem múltja, sem saját története nem lenne a régi bútordarabnak.