Március 4-én volt két éve, hogy a miniszterelnök bejelentette a koronavírus-járvány első magyarországi regisztrált esetét, másfél héttel később pedig a kokárda mellé gondolatban a fekete szalagot kitűztük: március 15-én elhunyt az első hazai beteg. Ezután Müller Cecília országos tisztifőorvos azt mondta, a Covid-19 bárhol jelen lehet az országban. Kisvártatva kiderült: gyakorlatilag mindenhol ott van. Az elmúlt két esztendő eseményei alapvetően keretezték újra a mindennapokat. Szinte alapzajjá vált a reggelente menetrend szerint érkező és egészen a késő esti híradásokig kitartó mondat: „elhunyt (...) többségében idős, krónikus beteg, így az elhunytak száma (...)-ra emelkedett.” Rosszkedvünk harmadik tavasza éledezik éppen.
Egyesek és nullák
Nemcsak a ráma lett új azonban, a képet ugyancsak teljesen átrajzolta a járvány. Sok egyéb mellett kultúrafogyasztási szokásainkat is kénytelenek voltunk újrakódolni – húsról-vérről 1-esekre meg 0-kra. A személyes jelenlétet jó időre felváltotta a karanténkultúra, egymás melegét a képernyő hűvös fénye, a tapintható közös élményt az online összekapaszkodás. Ettük, nem ettük – nem kaptunk mást. Másfelől: a kultúra előállítói megtanultak azzal főzni, ami van.
Ahogy Závada Péter költő, drámaíró, zenész a Népszava kérdésére fölidézi: a pandémia beköszönte után nem sokkal számos színház ingyenesen hozzáférhetővé tette régi előadásainak felvételeit. Így tett például a berlini Schaubühne, a bécsi Volkstheater, a New York-i Metropolitan Opera – de nem maradt le a Miskolci Nemzeti színház, a Szatmárnémeti Harag György Társulat, a Kolozsvári Állami Magyar Színház vagy éppen a budapesti Színház és Filmművészeti Egyetem sem.
A konzerv mellett azonban jutott újdonság is, amilyen a TRIP hajóról élőben streamelt Első Magyar Karantén-színház, illetve a TÁP-Színház-közeli Karanténshow volt. Závada szerint izgalmas kísérlet volt például Fekete Ádám Levél anyámnak című, tulajdonképpen a saját Gmail-fiókjába betekintést engedő, egyszemélyes előadása, amely a Trafó e-Néző című, kifejezetten a pandémiára „hangszerelt”, összesen 21 produkciót bemutató távelőadás-sorozatának hatodik darabja volt. Ugyancsak szerette Adorjáni Panna és Láng Dániel Közelebb című, videochaten előadott zenés performanszát, amelyet kolozsvári lakásuk hátsó szobájából közvetítettek igény szerint magyar vagy román nyelven, három választható, a koronavírushoz kapcsolódó témában.
Saját példaként említi Gáspár Ildikó rendezését, amely az első lezárások miatt az Örkény Színház stúdiója helyett a YouTube-on debütált „Racine: Oresztész szereti Hermionét, aki szereti Pürrhoszt, aki szereti Andromakhét, aki szereti Hektórt, aki halott” címmel. Ez utóbbi szövegkönyvének elkészítésében és az online előadás koncepciójának kidolgozásában Gáspár Ildikó és Ari-Nagy Barbara mellett Závada is részt vett. Tíz nappal a premier előtt kellett leállniuk a próbákkal, kezdeni akartak valamit az addig elvégzett munkával, illetve az ahhoz alkalmazkodó formába szerették volna terelni a hirtelen felszabadult energiákat. „Így született meg ez a műfajilag nehezen besorolható dokumentumfilm-online próba-videókonferencia, mely egyszerre nyújt bepillantást készülő előadásunkba és négy fal közé zárt életünkbe” – fogalmazott akkoriban Gáspár.
Kisiklott a jelenlét
Hogy ami így születik, színház-e valóban, az élénk vitát váltott ki. A jelenlét kisiklatása című, a Színház folyóirat honlapján megjelent tanulmányában Závada e vita néhány elemét is felidézte. Gabnai Katalin kritikája szerint például az előbb említett online előadás sokkal inkább nevezhető werkfilmnek, illetve a színházról szóló vallomásnak. Nemes Z. Márió költő-esztéta a Literán „antropológiai feszültségről” beszélt a téma kapcsán, ami abban áll szerinte, hogy „a hagyományosan inhumánusnak felfogott technológiai médiumok válnak »emberségünk« termelőivé.”
Őt kommentálva Böcskei Balázs politikai elemző úgy fogalmazott a Szombat online felületén: egyelőre nem tudni, miféle következményekkel jár majd ez a feszültség. „És a dolgot bonyolítja, ha milliók fogják belakni ezt a kialakuló életmódot. A koronavírus technológiai állapota új komfortosságokat és új létezőket teremthet” – így Böcskei. „De talán éppen az az izgalmas, ahogyan most a színház határai kirojtosodnak – és egyszer csak tartalommal telik meg az a misztikus fogalom, hogy »jelenlét«: hogy mit is jelent?” – írta Gáspárék Andromakhéja kapcsán Herczog Noémi az Élet és Irodalom hasábjain.
„A színház lényege az interakció. Ha nincs egy térben színész és néző, akkor az nem színház” – fogalmazott Schilling Árpád rendező már néhány héttel a járvány kitörése után a Facebookon. A Krétakör alapítója szerint a távolléti színház „nem lehet színház, nem szabad, hogy színháznak hívjuk, mert akkor ennek a műfajnak vége.”
Závada azonban úgy véli: azon túl, hogy a járványhelyzettől függetlenül is egy rohamosan digitalizálódó, az ember központi pozícióját egyre gyakrabban megkérdőjelező világban élünk, ha fenntartjuk a fenti strikt álláspontot, akkor lehatároló kategóriákat erőltetünk az ettől eltérő gyakorlatokra, ezzel pedig a saját önmeghatározáshoz való joguktól fosztjuk meg a digitális térben megképződő jelenlét különböző módozatait. Szerinte minden lehet színház, ami színházként definiálja magát.
Művészi és egzisztenciális krízisek
Természetesen nemcsak a színházi alkotók vesztették el jó időre a közönséggel való közvetlen, élő kapcsolatot, hanem a teljes kulturális szegmens, így a könnyűzene is. A vírushelyzet okozta feszültség közvetve vagy közvetlenül gyakorlatilag az összes művészi produkcióban jelen van azóta is – véli Gergály Norbert, rapper, szövegíró, reklámszövegíró. Egyrészt rengeteg karanténlemez, illetve karanténklip készült az elmúlt két évben, Elton Johntól Koncz Zsuzsán át Barkóczi Noémiig vagy Beton.Hofiig – így vagy úgy, de – mindenki reagált a kialakult helyzetre. Gergály zenekara, az underground hiphopot játszó Slow Village is előállt egy karanténklippel az új, éppen a járvány beköszönte előtt megjelent második, Úton című nagylemezük egyik dalából. „Rengeteg munkát tettünk bele, úgy éreztük, olyan lemezt sikerült készítenünk, amire tényleg büszkék lehetünk” – mondja a rapper.
Aztán jött a pandémia, jöttek a lezárások, keresztbe húzva az összes számításukat, már ami az anyag bemutatását illeti. Elmaradtak a klubkoncertek, a fesztiválfellépések, sőt maguk a fesztiválok is – márpedig egy alapvetően underground zenekar esetében egy Sziget-koncert igen meghatározó lehet. „Teljes belső összeomlás volt” – mondja Gergály, aki szerint szorongásuk nem csupán arról szólt, hogy nem tudnak majd fellépni, és nem is csak arról, hogy egy nagyobb anyag elkészítése után mindig afféle „szülés utáni depresszió” következik; a „hogyan tovább?” érzése itt most nem csupán zeneileg lett úrrá.
„Sokan elfelejtik, hogy a kultúra nem főállású szereplői közül rengetegen a vendéglátást választják szakmájuknak, mert az tud leginkább rímelni az életvitelükre. A csapaton belül is akadtak, akik a járvány miatt mindkét bevételforrásukat elveszítették” – így Gergály Norbert, aki úgy véli, a zeneipar háttérembereiről, például a koncertszervezőkről, roadokról, hangosítókról, illetve az ő egzisztenciális krízisükről is méltatlanul kevés szó esett a pandémia alatt.
„Aztán viszont semmihez sem hasonlítható élmény volt megtapasztalni a karanténból kiszabadult hallgatók-rajongók szeretetét a lezárások utáni első koncertek alkalmával” – mondja Gergály, aki szerint a hosszabb időn át tartó izoláció paradox módon mintha közelebb hozta volna egymáshoz az előadót és a befogadót. Felértékelődött mindkét oldal. Pozitív fejleménynek látja továbbá, hogy a kényszerű elzártság újfajta digitális öntudatot hozott elő az emberekből. „Rájöhettünk, hogy nemcsak az online platformok tudnak használni minket, de mi is egyre tudatosabban használhatjuk azokat”, mondja, vagyis: nemcsak bezáródott, de bizonyos értelemben ki is nyílt a világ.
