amikor elkezdtem a volt szovjet köztársaságokba utazni, többször megkérdezték, ukrán vagyok-e, nem, mondtam, magyar vagyok, de szöget ütött a fejembe, ha ezt többször megkérdezik tőlem, akkor biztos lehet ebben valami, kíváncsi lettem, milyenek is az ukránok, és milyen az az ország, ahová, azt hiszik, tartozom, amikor megérkeztem Kijevbe és először mentem a metróban, egyszer csak azt látom, hogy a világ másik részén élő öcsém megy előttem, a járása, a tarkója, a haja színe olyan volt, és megérkezett az érzés, hogy én akkor itthon vagyok, én ide is tartozom, amikor a másik öcsém Portugáliában nyaralt és ukránokkal lakott a hostelben, csevegett velük a reggelinél, és mondta nekik, hogy a nővére kedvenc országa Ukrajna, elakadt a szavuk, majd nevetve azt kérdezték tőle, hogy mi baja van a nővérednek, hát, ja, az emberek szokták szeretni Párizst, mert az olyan menő, meg New Yorkot, amit mindenki meg is ért, de Ukrajna azért ezen a listán nem legelöl áll, én meg őket választom, biztosan a szláv fejem miatt, vásároltam is Kijevben a népviseletükre emlékeztető hajpántot, és amíg ott voltam, le sem vettem, azóta már tudom, kelet-európai mix vagyok én, a DNS-vizsgálat kimutatta, anyai ágról onnan származunk, szóval ezért, és voltam Odesszában is, mentem volna többször, ha nem jön a kovid, most is van jegyem egy júniusi hétvégére, erre ír a ryanair, hogy törölte a járatot, és fáj, hogy nem lehetek és lehettem ott többet, mire felfedeztem, már vége is, és álltam az előszobámban, arra gondoltam, mit vinnék magammal, nem vagyunk ehhez szokva, menekülni, egy hátizsákba pakolva, a laptopom biztosan berakom, azon dolgozom, a töltőjét, a telefonom, a bankkártyám, és ékszert, megvan még a jegygyűrűm, a volt férjemé is nálam maradt, soha nem hordtuk, meg nagymamám gyönyörű gyűrűjét, amit én örököltem, mit vigyek még?, könyvet?, ennivalót?, meleg ruhát?, takarót?, ja, persze, de amikor visszajönnék, lehet, meg se lenne már a lakásom, bombatalálat érte, vagy leégett, vagy kifosztották, mi is az enyém ebből az életemből, álltam már vagy húsz perce mozdulatlanul az ajtóban, amikor rájöttem, hogy az őseim és az én emlékeimet kell vinnem magammal, a fényképeket, nagymamám elemi iskolai bizonyítványát, a terhességi tesztet, amit húsz éve csináltam, amikor kiderült, állapotos vagyok, a fiam ovis rajzait, az első levelét, amit nekem írt, hiszen ő nem lenne már velem, én nem akarok egy hősi halott anyukája lenni, ő az elsők között menne innen a testvéremhez, megnéztem, az ausztrál törvények ismerik a családegyesítést, lenne jogcíme ott élni, nekem meg maradnak az emlékek, mert én nem mennék, én reménytelenül röghöz kötött vagyok, meg magyar, én ezen a nyelven akarok beszélni, álmodni, dolgozni, olvasni, nekem itt vannak a gyökereim, meg a még élő szüleim, nyilván nem hagynám őket itt egyedül, öregen, betegen, pedig biztos vagyok benne, hogy ők is azt akarnák, amit én a gyerekemnek, menjek én is Ausztráliába, akkor biztosan túlélem a háborút, de én itt akarnám túlélni, velük, rám melegedett már a kabátom, megmozdulok végre, hová szöktek már megint a gondolataim, nem szabad kijönni a napi rutinból, dolgozni kell menni, sportolni, szeretni, nem szabad megállni gondolkodni, most nem, a legtöbbet akkor teszem, ha ragaszkodom az életemhez, a normális, hétköznapi életemhez, akkor is, ha a világ éppen össze akar dőlni, anya három hét múlva megy ismét kórházba, addig meg kell szervezni a következő véradókat, az volt a tervem, hogy ebben az évben kigyúrom magam, mondjuk tavaly is az volt, aztán már februárban elengedtem ezt, amikor kovidos lettem és nagyon sokáig tartott, amíg meggyógyultam, a fiam nemsokára ballag és érettségizik, ősztől egyetemista, még többet kell dolgoznom, mert sokba fog kerülni, a lakást is ki kellene festetni, a gyereknek mandulaműtéte lesz, és félmaratont is le akarom futni, csak le ne dobja Putyin az atomot
