A két kis hülye át akart ugrani a kerítésen, de rájuk mordultam, hogy ne tegyék még nehezebbé. Nyitva van a ház, a fészer, a kamra, Olehék hagytak rengeteg ételt, vizet is, mindenünk van, és Oleh azt mondta, visszajön értünk. Nagy tenyerét rátette a fejemre, az ujjai közé csúszott a fülem, azt morzsolgatta, és úgy mondta. A komoly dolgokat így szokta. De most nem arról volt szó, hogy ránk bízza a házat, legyek én a főnök, amíg haza nem érnek, és ez nyugtalanító volt. Valahová készültek, ahová eddig még soha. Egész nap csomagoltak, aztán a végén mindenféle fölösleges dologgal rakták tele az autót, a kislány meg az anyja, Oleh felesége alig fértek be. Az ablakot is le kellett húzni, kellett a hely a szőnyegnek. A szőnyeg még sosem utazott velük sehová. Éreztem, hogy nem kéne elmozdulnom Oleh lába mellől, de odább taszajtott, amikor már tényleg egy gombostű sem fért volna be a kocsiba, nemhogy én.
– Visszajövök – suttogta, ahogy lapát kezét rátette a fejem tetejére. – Vigyázz a kicsikre – folytatta, amitől a két hülye azonnal berezelt, láttam rajtuk. Csak az olyan szavakat szeretik, amiknek ismerik a következményeit. Azt lehet előttük mondani, hogy vigyázzak a házra, vagy hogy én vagyok a főnök, de azt még sosem mondta Oleh, hogy vigyázzak a kicsikre, és ettől a két hülye izgatott lett. Rájuk is mordultam, hogy fogják be, mert most nyugodtnak kell lenni, Ha azt mondta, visszajön, akkor úgy is lesz. Erre a két hülye meg körbeugrálja az autót, alig tudtak kihajtani a kapun. Oleh felesége ránk zárta a kerítést, visszaintegetett. Elindultam a ház felé. Bemehetnék a szobába is, nyitva van az ajtó, de hát a házba tilos. Akkor is, ha Oleh nem látja. Fekszem a küszöbön, és morgok a két hülyére, akik ugrálnak a kerítésnél. Azért átugrani nem merik, meg lett mondva, az is tilos.
A nappalok nehezebbek, mert világosban látni is lehet, hogy nem jön senki értünk.
Voltunk már egyedül itthon, de akkor nem morajlott a föld egész éjszaka, és nem látszottak messzi tüzek a város felől. Remegtem a boldogságtól, amikor a negyedik nap meghallottam az autó hangját.
Együtt sikoltoztam a hülyékkel, ilyen is rég volt. Oleh megállt a ház előtt, a fia kinyitotta a kertkaput, és mi rohantunk azonnal a kocsiba.
– Na, mit mondtam! – morogtam diadalmasan a hülyéknek. Azonnal elindultunk. Ismerem jól a városból kivezető forgalmas utat, de most rajtunk kívül nem járt rajta senki. Üres volt minden. Oleh fia videózta az út menti tüzeket, a kettétört fákat, aztán meglátta az orosz konvojt, és szólt az apjának, hogy térjünk ki, tolassunk vissza. Akkor hallottam a csattanást. Oleh ki akart szállni, de kizuhant az útra. Az egyik kis hülye azonnal kiugrott. Őt a kocsi mellett találta el egy orosz. Vinnyogtam a másiknak, hogy maradjon már nyugton, de az sem bírt magával, ugrott. Az oldalából ömlő vér lecsurgott a kocsi alá. Amikor a fiú sírva behúzta az apját a kocsi mögé, odakúsztam Olehhez, lefeküdtem mellé, és megpróbáltam a fejemet befúrni a lapát tenyere alá, sikerült, de nem éreztem az ujjait a fülemen. Csak a vérét, ahogy lefolyt a pofámon.