Megkért egy képviselőjelölt, hogy gyűjtsek neki néhány aláírást. No, persze megvan már az 500, de biztos, ami biztos. Engem meg hajt a kíváncsiság, milyen a szavazók hozzáállása. Tehát gyűjtőíves, cetlizős félcédulásnak szegődtem.
Elkezdem egy utca végén, úgy megyek házról-házra előre.
– Én stabil szavazó vagyok – nyilatkoztatja ki egy középkorú férfi –, de ha megkérdezik, azt válaszolom: még nem döntöttem. Úgyhogy magának is ezt mondom, hölgyem. Fölösleges ez a kampányolás, pénzszórás. Enélkül is ugyanaz lenne az eredmény. Ha az ember jól érzi magát, akkor marad, aki volt. Ha nem, akkor próbál változtatni, ami nálunk nem egyszerű.
Megyek a következő házhoz.
– Nem írok alá senkinek semmit – közli egy asszony. – Az emberek nem valaki mellett, hanem valaki ellen voksolnak. Nem veszek részt ebben a cirkuszi játékban.
A következő ház egy palota kamerával, kaputelefonnal. Nem szól egy szót sem a gazda, kijön, aláír.
A következő ház egy kalyiba. Nem is értem, hogy kerülnek egymás mellé? Itt sem szól egy szót sem a gazda, aláír. Ezt sem értem, mert általában a vagyon szokott dönteni.
Megyek a következő házhoz.
– Nem érdekel, hölgyem, kinek gyűjt… Ha felsorolja, miért adjam az aláírásomat a jelöltjének, akkor odabiggyesztem a nevem.
– Azért, mert ő mindig ugyanazt mondja.
– Ja, persze! Mind egykutya. Megeresztenek valamilyen hangzatos szöveget, de csak a hatalom izgatja őket. Nem így van? Talán társadalmi munkában ücsörögnek a parlamentben? Nem! Egymilliónál is több bruttó bér, meg a tisztségek, bizottsági helyek… Kétmilliót is zsebre tesznek havonta, vagy ki tudja, mennyit. Dolgoznának csak ingyen, akkor nem lenne ilyen nagy a tülekedés! Egymás hegyén-hátán... Ha kevesen se tudnak dönteni, akkor sokan se. Csak a szájukat jártatják, mocskolják egymást. Emiatt kell ott pöffeszkedni napestig! Ha olyat javasol, asszonyom, akinek nincs politikai múltja, akkor aláírom. Igazságtalan, hogy mindig ugyanazok sütik a pecsenyéjüket a tűz mellett!
Megyek a következő házhoz. Csengetek.
– Jaj, kedveském, írnám én, hogyne írnám, de aláírtam már hogyishíjjáknak, aki tegnap jött!
Következő ház.
– Mit akar?! Mondja hangosabban! – rázza egy éltes asszony az öklét. – Maga unokázós bűnöző? Mindjárt hívom a rendőrséget!
– Nem kell az asszonysággal törődni, nem beszámítható – ajánlkozik a szomszéd –, de velem köthet üzletet. Van egy bátyám. Mindig dolgozott, de sose jelentették be. Nem kap nyugdíjat. Ha elintézi, hogy kapjon, úgy ahogy az erdélyiek, akkor aláírom. Ők se dolgoztak itt soha, nem adóztak, ugye? Akkor mire fel?
– Nehogy aláírd már, komám! – kiabál a kerítésen át egy szakállas férfi. – Egyből véged, akármelyik oldalra állsz!
– Én csak a keresztényeknek írok alá – kapcsolódik be egy asszony –, ők mentenek meg a migránsoktól, a gyerekmolesztálóktól meg az ukrán áradattól!
– Jobb lett volna, ha hallgatsz, Maris – csatlakozik a fórumhoz egy férfi. – A migránsoknak eszük ágában sincs itt maradni, gyerekmolesztálók nem léteznek. Figyelemelterelés, beetetés az egész. Jaj, jönnek a mumusok, majd mi megvédünk titeket. Az ukrán áradatot meg ne keverd bele, az nem a te eszednek való!
– Hiába is beszélsz Jóska! – feleli az aranyakkal felcicomázott asszony. – Ezek visszaadták a 13. havi nyugdíjat, meg az adót. Eddig senkitől nem kaptunk semmit.
– Az EU-s pénzekből, meg hitelből adták, abból, ami megmaradt – mutogat a férfi. Felkopik az állunk, olyan infláció van. Erről papoljál inkább, Maris! Tivornyáznak, aztán mennek a templomba, hadd lássák, hogy ők milyen istenfélők. Szegény Jézus, hogy bírja a hátán a sok farizeust?
A következő házból csörömpölés, mulatós nóta hallatszik. Ajtót nyit egy pityókás férfi.
– Én most böllér vagyok, de kerüljön beljebb – mondja. – No, ne féljen, nem esszük meg! Egyen inkább maga ebből a jó kis disznótorosból – mutat egy tál hagymás sült vérre.
– Látom, jól megy a dolguk!
– Ó, ez csak kényszervágás volt, a disznókirálytól kaptuk.
– Van itt olyan is?
– Van mindenféle király! Ez a miénk kedvezményesen ad egy disznót a kényszervágásból. Azt mondja, nesze neked, ezt edd meg, aztán levonja az árát a bérből. De beszéljük meg ezt a dolgot – tölt tele egy poharat kisüstivel. Ha ezt egy szuszra megissza, szépasszony, minden aláírás a magáé a családból.
– Köszönöm szépen, nem kérek. Viszontlátásra.
– Na, várjon már! Ha a maga jelöltje ad egy aláírást, hogy megszünteti a városban terjengő disznótrágya-szagot, meg a nagygazdák karbidágyúzását, akik reggeltől estig, jégesőben, szélviharban gázágyúval riogatják a madarakat, de leginkább minket, akkor mi is adunk neki.
– Ezeket nem tudja elintézni senki, a nagygazda hűbérurak azt csinálnak, amit akarnak.
Jöhet a következő ház
– Máris írjuk. Még szerencse, hogy bedobták a postaládába, kinek kell aláírni. Ugye milyen jóképű ember – lobogtatja a szórólapot egy dauerolt, festett szőke nő. – Ó, maga nem neki gyűjt? Akkor isten áldja!
Emeletes ház a városközpontban.
– Nincs itthon a férjem, nélküle nem döntök! – mondja akcentussal egy orosz asszony.
Kopogok a szomszéd ajtón.
– A franc üssön beléjük! – kiáltja egy melltartós asszony. – Nem szégyelli magát, ilyenkor is zaklatja az embereket?! Torkig vagyok a hazugságokkal, a korrupcióval! Hagyjanak ki ebből a komédiából!
Vissza a családi házak közé.
– Kerüljön beljebb! Az utcán csak nem írom alá! – villogtatja sanda szemét egy hetven körüli, koszos alak.
Én félcédulás bemegyek. Az öreg bezárja a kaput, a kulcsot zsebre teszi.
– Nem rég szabadultam emberölésért, de ártatlan voltam. Muszáj bezárni, nehogy rám törjenek a rokonok! A kócerájban sötétség, bűz.
– Adj egy csókot, és aláírom! – kezd lökdösni a büdös szájú ember.
Végem, soha nem jutok ki innen élve, fut át rajtam.
– Adok én, hogyne adnék! – tettetek hajlandóságot –, csak előbb szólnom kell a társamnak, hogy ne várjon, mert itt áll kinn, mindjárt kopogtat és megzavar bennünket.
Indulok a kapuhoz.
Soha többé nem csengetek be egyetlen aláírásért se, sehová...!
