„Na jó, akkor tegyük helyre a dolgokat. Nevezhetitek magatokat akárhogyan, akkor is csak egy szerencsétlen, vesztét érző, gyűlölettől fröcsögő kommunista-ivadékok maradtok. (...) Hazudjatok, az belőletek fakad, olyan, mintha a véretekké vált volna. Nevetünk a bohóckomédiátokon a parlamentben és az oktogoni goa-partyba torkollott kormánybuktatásotokon, a céltalanul bolyongó hordáitokon a városban és azon is, hogyha rossz idő van, megszűnik a diktatúra. Őszintén szólva, már azon sem lepődünk meg, hogy a televízióban sem tudtok intelligens módon megnyilvánulni. Kotkodácsoljatok és cöf-cöfözzetek csak nyugodtan. Nem számít. Tudjátok miért? Mert súlytalanok vagytok.”
(Két rövid részlet Jurák Kata hosszabb posztjából, amelyet több ezren lájkoltak.)
A kormánypárti szerzőt őszinte düh fűti, hite aligha ingatható meg észérvekkel, tényekkel, számokkal – és bizonyára még azzal sem, ha elővesszük a helyreigazítási perek tavalyi statisztikáját, mely szerint a Fidesz-közeli médiatermékek 54 pert buktak, az úgynevezett kormánytól független sajtó pedig ennek mintegy tizedét, összesen ötöt. Elég volna tehát légies legyintéssel elintézni elementáris kifakadását, esetleg megemlítve még a Freedom House sajtószabadságról szóló éves jelentéseit, amelyekben Magyarország Bulgáriával egyetemben az unió sereghajtója lett, vagy a médiakutatók 2010 óta egyre kétségbeesettebb dolgozatait az „Ilyen utoljára a középkorban volt”, vagy ehhez hasonló keserű és kiábrándult címekkel.
Csőlátó közönség csőlátó okosokat akar
A tendencia sok más tényezővel összefügg, szétterül a közéletben, akár a tehénlepény, hatására az ellenzék szimpatizánsai is végletekbe csúsznak, elegük lesz a szenvtelen tárgyilagosságból, holott korábban erre voltak büszkék. Úgy érzik, semmi értelme a pártatlanságnak, az általuk kedveltebb sajtó szerintük a táborukban föllépő konfliktusokat, visszásságokat „felnagyítja”, miközben „odaát” az elhallgatás tökéletesen működik. Politikai értelemben logikus a zúgolódás, különösen, ha a két pólus rendelkezésére álló erőforrások, a részrehajló szabályozás orbitális különbségeivel is számolunk. Akkor hát (legalább kampányok idején) tekintsünk el a média alapvető feladatától és újra amolyan harci eszközként forgassuk? Vegye tudomásul mindenki, hogy a szemben álló feleknek csata közben nem illik a saját állásokra is tüzet zúdítani? Roncsoljuk tovább a sajtó amúgy is megtépázott presztízsét, mert a hírekhez való hozzáállás különbözősége amúgy is mindent torzít? Akarva-akaratlanul válhatunk így részévé a felelősségáthárítás divatos szeánszának, amely nem a politikai „felvilág” teremtette klímát, hanem inkább a médiát hibáztatja. Fokról-fokra celebesednek, könnyen fogyaszthatókká válnak az úgynevezett megmondó-műsorok, mert nyilván kisebb a tét, ha rangos politikusok helyett publicisták viszik vásárra a bőrüket. Ideges betelefonálók torkolják le a higgadtabb elemzőket, akik viszolyognak az alpári poénoktól és a sokjelzős szerkezetektől. Az egyre csőlátóbb közönség egyre csőlátóbb okosokat követel magának. A „nincs kegyelem” verbális karóba húzásai lesznek a társasági beszédtémák. Akik nemrég még az objektív tájékoztatásért szálltak síkra, látva a hatalmi propaganda gátlástalan birtokháborítását, úgy érzik, erre már nem hatásos válasz a glaszékesztyűs, hűvös elemzés, elegük van az árnyaltságból. Magyarán kevésnek tartják az értékrendjüket, világképüket tükröző, korrektnek minősíthető produkciót, bele kell állni a harcba, ha odaát mást sem tesznek, mint süketelnek, vagy szövegeket kiforgatva, rágalompaneleket építve megcsúfolják a valóságot.
Az oly magasba emelt, közben pedig egyre mélyebbre süllyedt kormányzati kommunikáció sikeres, fortélyaival azonban túlmegy már minden elviselhető részrehajláson, szubjektivitáson. Alattomossá vált ragály, amely megtámadja a társadalom immunrendszerét, összecseréli a tájékoztatást a propagandával, mindent a törzsi logika szerint osztályoz, gyakorlatát épp ezért előbb-utóbb másolni akarja a szemben állók kasztja is. Értékelhető információk helyébe izzó indulatok, sablonok, előítéletek lépnek. Aki ódzkodik ettől, hamar a senki földjén találhatja magát. Közben a népes dalárda hangja betölti az étert, a legbugyutább szövegeket is egységben, kórusműként adják elő, a központilag előállított kliséket már-már imaként terjesztik mindenüvé a behódolt intézmények káderei, visszhangozzák a hívek. Újat, mást mondani, szintén megkoreografált, kiválasztott szerep – a jelentős vívmányokat, addig bizalmasan kezelt adatokat elsőnek a főnök, vagy samesze osztja meg, a kevésbé népszerű bejelentésekkel vesződjenek a többiek. Tény, hogy az ilyesfajta kommunikációs fegyelem sohasem volt jellemző az ellenzékre, a mostanra nagy nehezen szövetkezők pedig még rutintalanok is: helyüket keresik, duzzognak, meggondolatlanok, kibeszélnek – talán a számukra árnyékos pályán néha annyira szeretnének „hírekké” válni, hogy őszintébbek a kelleténél.
Valószínűleg jobban tennék, ha izmozásaikat zárt ajtók mögött bonyolítanák le, de súlyos tévedés minden affér, torzsalkodás napvilágra kerüléséért a sajtót okolni. Mindettől függetlenül felmerül a kérdés, hogy a rendet és erőt sugalló frázisok propaganda-itatósain előbb-utóbb átüthet-e a valóság, tömegméretekben a személyes tapasztalat? Elveszítheti-e varázserejét a rezsim tökélyre fejlesztett, kampányoktól függetlenül űzött, de lassacskán kiüresedő technikája, vagy örökös sikerrel kecsegtet? Tartalmas dolgozatok foglalkoznak az álhírek, összeesküvés-elméletek közösségi hálón száguldó hódító útjával, az önfényezés és mások lejáratásának technikáival, ha azonban a hír, mint műfaj végképp a pártszolgálat satujába kerül, a plurális sajtó maradéka semmisül meg. És e helyzetre az sem megoldás, hogy a kétféle részrehajlásból próbáljuk közönségünket eljuttatni az objektivitásig – ezt az utat ugyanis még egy tudatos hírfogyasztó sem járja be. Sem igénye, sem ideje nincs rá. A tájékoztatás normáihoz tartozna például az, hogy a fontosabb tudósításokkal egyidőben legyen ott az elmondottak tényekkel, hátterekkel való szembesítése, ami több energiát, nagyobb felkészültséget és persze szerkesztői szándékot feltételez. Könnyebb, bár kissé aberrált módszer hírt csinálni a hatalom kedvenc szerzőinek megveszekedett kirohanásaiból, trágár, mocskolódó írásaiból, ezek a szövegbe fojtott lincselések rendre körbeszánkáznak a portálokon, szerzőik nagy örömére akkor is, ha a közlést az elrettentés szándéka vezérli.
Riporterré vált az emberiség
Hagyjuk már, hogy hosszú folyamat vezetett idáig. És azt is, hogy – mint az élet annyi más területén – a média bevételénél is olyan szörnyűségek történtek, amelyek minden képzeletet felülmúltak. Mint az élet annyi más területén, ebben a szférában is simán ment minden, az alattomos kivéreztetéstől a minden elvet, szabályt, piaci viszonyokat félrelökő sajtókoncentrációig. Eközben kapcsolt sebességbe a közösségi média, ami nem csupán újabb és újabb portálok megjelenésében öltött testet, de a Facebook és társai kinyitották a kaput mindenki előtt, aki hírét, baját, sikerét és véleményét meg akarta osztani másokkal. Kis túlzással riporterré vált az emberség. A dzsungelben eligazító táblákkal operálni nehézkes, a felelősen szerkesztett online média szűrése sem mindig eredményes. A dezinformációk összegyúrt képei pedig a politika alkotóelemeivé váltak.
A kínálattal képtelen versenyezni a nyomtatott sajtó, de mutatóba azért sok helyen maradtak mértékadónak elfogadott orgánumok. Magyarországon azonban gyakorlatilag nincs a közbizalmat igénylő, s valamelyest élvező, hiteles, nem éhkoppra ítélt, vagy állami pénzből táplált olyan napilap, amelyet legalább időnként kezébe vesz mindkét tábor. Igaz az is, hogy a világ tekintélyes orgánumai hamarabb elkészítették a maguk online változatát, mint a későn ébredők, s az sem kétséges, hogy összébb húzódtak a nagy redakciók. De mind a közvélemény, mind a politikai és üzleti elit fontosnak tartotta a tradicionális lapkészítés életben tartását, s persze reformját. A tájékozódni akaró polgárnak azért mindenütt nehéz dolga van, a Magyarországhoz hasonló országokban különösképp, mert a közösségeket keresztbe-kasul szabdaló viszály kikezdett majd minden kölcsönösen elfogadható értéket, gáncsolta a közbizalmat, viszonylagossá tette a minőséget. Ebben a közegben az is könnyen egy buborékban találja magát, aki egyáltalán nem akarja, mert oda lesz nyomva, lökve, végül odatartozónak is érzi magát. Az elbutulás-elbutítás, a provincializmus, a szektaszemlélet, a legkülönbözőbb félelmek és kiszolgáltatottságok, valamint a fáradt közöny kikezdi a nyitottságot, a kíváncsiságot. Az elfogulatlanságra való törekvés a hatalomnak gyanús, állami szubvencióra, hirdetőre nem számíthat. Kevés a bátor (és még nem elbátortalanított) tulajdonos, a közösségi finanszírozás pedig csak mostanában vált komolyabb léptékűvé. Az információáradat aranyszemcséit komplikált kiszűrni, a társadalom végletes megosztottsága, a törzsi logika bornírtsága pedig hozzájárul ahhoz, hogy különösebb igény se legyen rá. A kommentek nagy része inkább látlelet, kórisme, semmint kiegészítő ismeret, vitára inspiráló észrevétel. A hatékony moderálás egyrészt beteges felzúdulást okoz, másrészt profi módon csinálni nem olcsó mulatság. A deformált közegben a tájékoztatás azért is korcsosul, mert az egyik elfogultság szüli a másikat, a végletes szemlélet végletesen megfogalmazott írásokkal akar találkozni, az objektivitás pedig különösen irritálja akkor, ha egy sarokkal odébb kizárólag agyament részrehajlásba ütközik. A szemrehányás refrénje: „Vakok vagytok?!” Bővebben: „Megjátsszátok a független újságírót? Kéjjel vájkáltok pont annak a szövetségnek a belügyeiben, amelyiktől több oxigént reméltek? Mutogatjátok az elégedetten mosolygó Orbán Viktort a még elégedettebb övéi körében, s ugyanaznap kiteregetitek a másik oldal kínjait?” Nem mondja ki, valószínűleg nem is úgy gondolja, de tulajdonképpen pártsajtót vár a sok zaklatott, a torz hírektől, manipulációktól megcsömörlött olvasó. Unalmassá vált a poén, mely szerint a hatalom kommunikációja laktanyában készül, az ellenzéké kuplerájban – tudniillik a két szélsőség között létezne azért valamiféle egészséges átmenet, ha nem az őszinteség teljes hiánya jellemezné a nyilatkozók legtöbbjét. A sűrű manipuláció korántsem mulattató, inkább ingerlő. Ugyanakkor érdekes módon a nem bennfentes hírfogyasztó a bennfentes politikussal karöltve szívesebben veri le megtévesztését a hírvivőn, mint a kancsal információk magamutogató, vagy szolgálatot teljesítő szállítóin. A részérdekeket képviselő szakma sem képes egyértelmű állásfoglalásra, az igazság szeleteit módszeresen feldolgozó oknyomozók közül pedig többen belefásulnak a sziszifuszi, de következmények nélküli munkába és elmennek, mondjuk kamionosnak, vagy egy spanyol tanyára. A kormányzat csak a Facebookon heti hatvan millió forintot költ szájbarágó pártpropagandára, hogy a többmilliárdos, közpénzből folytatott agymosásról ne is beszéljünk. Az erőforrások eme bőszítő aránytalanságán tényleg nem változtathat néhány regionális kiadvány, hiszen a rendelkezésükre álló ablakok túl kicsik ahhoz, hogy az általuk képviselt valóság horizontját mutassák. De hiába kicsi az ablak, ha a látvány feltűnő életjelet sugároz arról – lehet másképp is.
Persze, lehet azt mondani, hogy egy sok-sok frusztrációban szenvedő országnak a sajtója is frusztrált. Jogosak azok a fejtegetések is, amelyek a demokrácia gyermekbetegségeit emlegetik, bár úgy vélem, abból kinőni nem tudtunk, helyette most éppen az öregkori változatával ismerkedünk. Kiábrándító, hogy lassacskán mutatóba sincs olyan szakma, hivatás, amely felmutathatna közös ethoszt, s képes is volna ahhoz tartania magát, együtt kiállni érte. A Médiatanács (NMHH) frissen kinevezett elnökének, Koltay Andrásnak a konkrét kérdésektől jó reflexekkel elhajló nyilatkozata, mint egy korhadt fába, úgy kapaszkodik a banális közhelybe: laboratóriumi értelemben mítosz az abszolút függetlenség. Olyan ez, mintha azt mondaná, hogy a filozófia szerint nincs abszolút igazság, ezért semmiféle igazság nem létezik. A sántító tétellel akarja legitimálni hivatala bénaságát, azt a korcs nyilvánosságot, amelynek védelmével megbízták. Csakhogy az úgymond vegytiszta kiegyensúlyozottságtól hosszú út vezet a totális, „igazságon túli” pártszolgálatig, a közszolgálat minimumától a teljes alávetettségig, a nyilvánosságot ért attakok egész soráig, amelynek ügyeit módszeresen félresöprik. A Médiatanács legutóbb képes volt arra figyelmeztetni, hogy aki ezekben a vészterhes időkben a köztévé háborús hírműsorait bírálja, az „indokolatlanul fölkorbácsolja a közhangulatot”. A szórólap-nyilvánosság egyébként sokszor már a kormányzat vargabetűit sem képes időben követni, a közszolgálati televízió ügyeletes talpnyalói még lelkesen magyarázzák Oroszország békemisszióját, amikor a kormányfő és az államelnök már megszálló háborúról beszél. Az „oknyomozó meló” nívójára friss példa: a fullajtárok rátalálnak egy óvónőre, aki a hároméves Márki-Zayra „kőbutaként” emlékszik, aminek „kinyomozása” önmagában sem ér semmit, de aztán kiderül, hogy a jelölt nem is a Zrínyi, hanem a Mérleg utcai óvodába járt.
Sárdobálás, széles vásznon
Ezt akartátok?! – dúl-fúl az indulattól a már mindenre ugró ellenzéki hírfogyasztó, majd mérgében elkattint, lekapcsol, félredob. Nem elég számára a különböző portálokon, a kis példányszámú nyomtatott sajtóban naponta megjelenő visszaélés-halmaz, a súlyos milliókat tologató haveri sefttömeg szétszálazása, amit a fizetésért leginkább megdolgozó két parlamenti képviselő, Hadházy Ákos és Szél Bernadett, valamint néhány kitűnő kollégám erejét megfeszítve művel. Mert legtöbbször a bicskanyitogató történeteket követik az újak, mindegyik eset laposodik, felejtődik, hogy megtisztulás helyett következzék a tromf – egy időzítve előásott sárdarab a túloldalról, amit a hatalom médiaármádiája gondosan felépítve, széles vásznon prezentál, és ha megalapozottnak tűnik, az úgynevezett másik oldalnak is kutya kötelessége szólnia róla. Mert ez a dolga.
Rendben, elfogadom – enged harcias alapállásából a tudatos hírfogyasztó, de naivságát tettetve megkérdi: akkor a szervilis kormánypárti sajtó számára miért tabu egy-egy köréből bűzlő karriertörténet, bántó gőg és újgazdag tempó? Elég, ha néhány, a nagyérdemű elé dobott kispályás primitíven másolt törvényszegése fogja ki a szelet a dagadó vitorlákból? Néha még az eltüntetésük is komikus, ahogy a közélettől való búcsújukat családi okokkal magyarázzák, a megvesztegetésen kapott államtitkár pedig felmarja a végkielégítést.
Elméleti cikkek, elemzések, értékes tanulmányok boncolgatják: mi, hogyan és miért alakulhatott így Magyarországon, mitől, mi miatt foszlottak szét évről-évre egyre hiúbb ábrándjaink egy demokratikus köztársaságról – és hogyan lehetne ebből legalább valamennyit visszafoltozni. Gigászi, hosszan tartó vállalkozás, minimális béke, közmegegyezés, minimál-paktum híján különösen. A nyilvánosság működésének „optimalizálása” szintén nem könnyű, bár ennek ellentmond, hogy annak idején Simicska varázspálcájának intésére gyorsan váltott a Magyar Nemzet – igaz, később legalább annyira gyorsan vissza, hogy ezzel végképp feledtesse régmúltjának dicsőségesebb napjait. Az aktuális hatalom általában szeret rátelepedni a sajtóra, talán a pártállam bukását követő néhány év exlex állapotát kivéve, ki így, ki úgy ismét csak fogást próbált találni a médián – s egyik kurzus sem egyfajta értékrendet, szellemiséget várt el, hanem feltétlen, legtöbbször személyes lojalitást. 2010-től ez az igény betegessé torzult, mivel a Fidesz-vezérkar körében mindig is kitüntető helyet foglalt el a kommunikáció, amit a hatalom megszerzésének és megtartásának kulcsaként értékeltek és a médiumokra elsősorban agitációs eszközként tekintettek, akár pártállami elődeik. Nem véletlenül szabadultak meg azoktól a tehetséges konzervatív újságíróktól, akiket ma már szintén ellenfélként tartanak számon.
Az evidens érvek is fölmorzsolódtak
Orbánnak és csapatának ugyanúgy sikerült darabokra szelni, megosztani, jelentéktelenné tenni, háziasítani, vagy kiéheztetni a szakmát, ahogy a körülöttük lévő majd minden pártot, szervezetet, a civil szférát. És a kettészakadó ország meghasonlásai, megalkuvásai újabb és újabb rétegeket húznak az ellentétek fölé. Az egykori demonstrációk hősei kitörlődtek a memóriatárból, lelkesedésük, kitartásuk, ahogy vonzerejük is, a múlté, az úgynevezett nagypolitika sem tudott velük mit kezdeni, talán nem is akart. Csalódásuk, keserű visszahúzódásuk, kiégésük szomorú és riasztó leltára korunknak. A kompromisszumok, kooperációk hiánya az újságíró társadalmat sem kímélte. Szórványos akcióikat ellepte a por, szolidaritásból keveset voltak képesek átadni és az átmeneti fellángolás után még kevesebbet kaptak vissza. Az elégedetlenség nehezen érik egységes fellépéssé, mert az emberek kiszolgáltatottabbak, mint valaha, a kormánykatonáknak pedig eszük ágában sincs elfogadni azt, hogy számos szakmailag közös ügy létezik, amelynek képviseletéről vétek lemondani. Ráadásul a sajtó végképp nem úszhatja meg a politikát, ami amúgy is mindenre rátenyerel. Nincs ma komoly hatáskörrel bíró olyan médiapolitikus, akinek szava átívelhetne pártpolitikai érdekeken, azaz bármit is befolyásolhatna – a harminckét év legkülönbözőbb médiacsatáiban még az evidens érvek is fölmorzsolódtak. A még működő szervezetek ütöttek-kopottak, helyüket, tagságukat keresik, a díjak, kitüntetések zöme leértékelődött, legtöbbjük brancsok martaléka. Irigykedve olvasom, hogy az angol BBC közszolgálati riportere képes tizenhétszer föltenni ugyanazt a kérdést Boris Johnsonnak, mert az folyton kikerüli a választ – idehaza elég volna néha legalább egyszer. Beleszoktunk, hogy ez is kongó sóhajjá változott. Nyilván egy masszívabb, a szűk hatalmi számtanon felülemelkedő, kifejezetten a hivatásra koncentráló szolidaritás valamit javíthatna a deformálódott nyilvánosság állapotán, s talán a hatalmi elit hozzáállásán is. De tudomásul kell venni, hogy a média mostoha helyzete is lassacskán történelminek nevezhető következmény. Attól persze még lehangoló a látvány, ahogy a kormányzati sajtótájékoztatókon néhány kolléga az első sorban büszkén feszít, miközben tudja, hogy társai éppen tiltólistán vannak. És senki sem tiltakozik azért sem a helyszínen, hogy ilyenkor a baráti médiumok gazsuláló kérdései veszik el az időt az érdemi témák elől. Zavarodott mocorgás, néha kínos kacaj követi, ha egy illetékes letorkol valakit, ahelyett, hogy a társaság csapatostul kivonulna.
Nincs ehhez elég mersz, vagy igény a lapgazdáktól sem. A MÚOSZ pedig, mint a legnagyobb újságíró szervezet, a múltból örökölt stigmától máig nem tudott teljesen megszabadulni, holott vezetőségében a megannyi lázadás, sorcsere a folytonos megújulás szándékát igyekezett reprezentálni. Csakhogy máig az idős pályatársak maradtak a legaktívabbak, hiszen nekik van a legtöbb szabadidejük, a fiatalabbak mással vannak elfoglalva, s talán a korátlag is zavarja őket. Holott „megszállhatnák” a szövetséget, profilt adhatnának neki, akár valamiféle kamarai szerepet is, amit félő, hogy a szavazás után a hű brigadérosok majd hatalmi intésre, ajándék székházzal és jogkörökkel, valamiféle ellen-szervezetként alapítanak meg. (Lehet ugyan nosztalgiával gondolni a Nyilvánosság Klubra, de példája azt bizonyította, hogy hiába volt a rendszerváltás alulról szerveződő szimbóluma, a későbbi bajvívások fölmorzsolták - és közös erővel hagytuk, hogy így legyen.)
Több tény, kevesebb sallang
Az önkormányzati választásokat követően a másik pólus – ha szórványosan, helyi méretekben is – megmutathatta volna, hogy miként képzeli el a nyilvánosságot, mit ért a polgár tájékoztatásának kötelezettsége alatt. Túlléphetett volna valamelyest illetékessége határain, egyesíthette volna erőforrásait, megegyezhetett volna az általános és lokális hírek elosztásának arányain, vagy akár magazinosabbá tehette volna orgánumát, műsorát, magyarán produkálhatott volna ütőképesebb, izgalmasabb, pergőbb, a diskurzusoknak megjelenést nyújtó kommunikációt. Mintát adhatott volna, de ehhez némi nagyvonalúság, nyitottság, kölcsönös bizalom kellett volna – felülemelkedni a lokális, pláne az országos pártviadalokon, távolodni a helyezkedések és megosztottságok koordinátáitól, érdemi módon kooperálni. Mérvadó, stílusában, megjelenésében más, őszintébb kommunikációra törekedni, szinergiákat teremteni a széttagoltság helyébe.
Persze, örvendetes az is, hogy a váltások helyszínein mostanság kevesebb dicshimnusz, fotó, videó jelenik meg a büszkén parolázó helyi elöljárókról, mint korábban. Az avatási ceremóniákról készült tudósítások szintén kevésbé tisztelettudók, formálisak. Több a tény, kevesebb a sallang. Ugyanakkor abszurditás, hogy néhol a régi (úgymond kormánypárti) és az új önkormányzati lapot egyszerre dobják be a postaládába, az embereket még a lakásokban is elválasztva egymástól. Ennél csak az furcsább, amikor egy-egy város ellenzéki vezetése, önkormányzati szövetsége esik egymásnak, ami mindenestől el- és lefoglalja kommunikációs terüket is. Az ellenzék nyerte régiók sem éltek azzal az eséllyel, hogy több forrással és nagyvonalúsággal, eredetibb elképzelésekkel, érdemibb és nyitottabb együttműködéssel tartsanak tükröt a faliújságokká süllyedt kiadványoknak. Alig-alig létezik oly szembeszökő változás, mint például a ferencvárosi, ahol (nem minden súrlódás nélkül) egy hajdan a Magyar Narancsot alapító újságíró, Vágvölgyi B. András vette át az önkormányzati lap szerkesztését és olvasmányos kerületi magazint készített. Elképzelhető, hogy sokan keveslik a szűk értelemben vett helyi témákat, lehetne több informatív, szolgáltató jellegű közlés, de hinni szeretném, hogy az olvasói szívesebben lapozzák ezt, mint az elődjét.
