Fokozott készültségbe helyezte a hétvégén országa nukleáris csapásmérő erőit Vlagyimir Putyin orosz elnök, a nyugatiak részéről elhangzott „agresszív” kijelentésekre, illetve a szankciókra hivatkozva. Az utóbbi néhány hétben ez már a sokadik olyan megnyilvánulása volt Putyinnak, amelyben – ha leplezetten is – atomcsapással fenyegetett. Ennek egyik eleme volt, hogy decemberben – már az Ukrajna körüli válság csúcsán – a hadászati nukleáris csapásmérő erőkkel gyakorlatot tartatott, amelyet Alekszandr Lukasenko belarusz elnökkel együtt irányított. A második alkalommal akkor mutatta fel az atomkártyát, amikor televíziós beszédben jelentette be a „Donyec-medence lakóinak védelmében elrendelt különleges hadművelet” megkezdését. Ekkor arra figyelmeztette a Nyugatot: tartsák magukat távol Ukrajnától, különben olyasmit tapasztalnak, amelyre a „történelemben még nem volt példa”. Legutóbb pedig ez a parancsa következett, amelyről szintén videóban értesítette a világot és az orosz népet. Sajátos, hogy a felvételnek volt még két másik szereplője: Sergej Sojgu védelmi miniszter és Valerij Geraszimov vezérkari főnök, akik kőarccal hallgatták a legfelsőbb főparancsnok utasítását.
A legtöbb szakértő értetlenül figyelte a mostani orosz bejelentést. Katonailag a lépés semmit nem változtatott a dolgok rendes állásán: a hadászati csapásmérő erők számára a fokozott harckészültség alapállapot. Oroszország ma körülbelül 6 ezer nukleáris robbanófejjel rendelkezik. Ebből a mennyiségből 1500 robbanófej van állandó, folyamatos készültségben, a többit raktárakban őrzik.
Az orosz hadsereg nukleáris kapacitása három részre tagolható, a triász szárazföldi kilövőállásokból, ballisztikus rakétaindítására képes tengeralattjárókból és távolsági bombázókból áll. A filmekben az atomfenyegetéssel összefüggésben általában a földalatti létesítményekben elhelyezett interkontinentális ballisztikus rakéták silói bukkannak fel látványelemként. Ezek az orosz hadászati csapásmérő fegyverek többnyire több, önállóan manőverező, robbanófejjel vannak felszerelve. A legtöbb még a szovjet időkből származik, de az utóbbi 10-15 évben az arzenált korszerűsítették, új mobil elemekkel váltották fel az elavult rakétákat. A másik ág a haditengerészethez tartozó rakétahordozó – többnyire atommeghajtású – tengeralattjáró-flotta. Ennek egységei szintén alapjáratban állandó készültségben állnak. A nyugati szakértők a triász leggyengébb, leginkább elavult tagjának a nehézbombázókat tartják. Ezek a gépek fedélzetükön robotrepülőgépeket, bombákat visznek a cél felé.
Szinte közhely, hogy a hidegháború azért nem fordult forró háborúba, mert a két szuperhatalom atomarzenálja kölcsönösen elrettente egymást a támadástól. A világ az atomapokalipszis szélén táncolt, de nem pusztult el, köszönhetően a kölcsönösen biztosított megsemmisítés elvének (angolul „MAD”, ami önálló szóként az jelenti "őrült").
A szakértők úgy vélik, hogy az atomháború – ha kirobbanna – nem a több megatonnás nukleáris robbanófejjel ellátott rakéták és bombák, hanem harcászati atomfegyverek bevetését jelentené. És ezek terén az oroszok fölénye legalább ötszörös, ugyanis 1000 és 2000 körüli mennyiségre becsülik ezeknek „kicsi”, de akár hirosimai pusztításra képes robbanófejeknek a számát, miközben az amerikaiak 230 ilyen robbanófejjel rendelkeznek, Németországban, Belgiumban, Olaszországban és Törökországban lévő támaszpontokon. A harcászati nukleáris eszközöket repülőbombákba, harcászati rakétákra, torpedókba, tüzérségi lövedékekbe szerelik. (A kalinyingrádi területen, illetve most Belaruszban elhelyezett Iszkander harcászati rakéták nem csak Lengyelországot, a balti NATO-tagokat, de Németországot és Dániát is elérhetik.) A hidegháború idején elhelyeztek nukleáris aknákat, fejlesztettek úgynevezett minibombát, vagy a szinte csak embert pusztító neutronbombát.
A „kicsi atom” különös veszélye, hogy szinte felszabadítja a döntéshozók gátlásait, különösen ha súlyos veszélyben érzik magukat. A „kicsi atomcsapás” azután óhatatlanul egyre nagyobb pusztítássá eszkalálódik.
Orosz stratégiai tervezők körülbelül 20 éve dolgozták ki azt a forgatókönyvüket, amely szerint egy elsőként alkalmazott harcászati-hadműveleti atomcsapás megfordíthatja a háború kedvezőtlen alakulását, és nem vezet feltétlenül atomeszkalációhoz. Tehát jól lehet kijönni a háborúból, amelyet egyébként elveszítenének gyatrább felszerelésük, technikai elmaradottságuk vagy a rossz harci szellem következtében. Ezt az elméletet az ezredforduló körül dolgozták ki orosz hadtudósok, akik az amerikaiak koszovói beavatkozása után felmérték, mennyire lemaradt az orosz haderő a nyugati ellenfelektől.
A 2014. december 26-i elnöki rendelettel megújított nukleáris stratégia szerint Oroszország akkor vet be atomfegyvereket, ha nukleáris támadás éri, vagy, ha az ellenséges hagyományos erők támadása az „állam megmaradását veszélyezteti.”
Tehát deklarálták: készek elsőként bevetni az atomfegyvert.
Ezt a lehetőséget többször el is próbálták a különböző manővereken. A Zapad-2009 hadgyakorlaton azt játszották el, hogy Varsóra mérnek nukleáris csapást, A doktrína persze még nem haditerv, de követve a Kreml reakcióit azt látjuk, hogy egyre többször hivatkoznak az Oroszországot létében – államiságában – fenyegető veszélyre. A Nyugatot azzal vádolják, hogy „színes forradalmak” és nyugati értékeket képviselő „idegen ügynökök” bevetésével akarja felszámolni az orosz államiságot – értsd a putyini rezsimet. Ukrajna vezetése Putyin állítása szerint népirtást hajt végre a donyecki-luhanszki oroszok ellen, neonáci állam, s ráadásul atomfegyvert akar szerezni, márpedig ezt Oroszország nem viselheti el, tehát készen is áll a nukleáris hadüzenethez szükséges puzzle. Igaz azt sem szabad elfelejteni, hogy az orosz elnök már 2014-ben is atomháborúval fenyegetőzött, amikor a Nyugat nem vette tudomásul a Krím elfoglalását.
