„Tavasszal fehér virágba borultak a kertek, zöldbe öltözött a Cári kert, a nap az ablakokra tűzött, és lángba borította őket. Hát a Dnyeper! Hát a naplementék! A dombra épült Vidubeckij-kolostor! A zöld tenger lépcsőzetesen szaladt a színét váltó, nyájas Dnyeperhez. Sűrű, sötétkék éjszakák a víz fölött, s a magasban Szent Vlagyimir kivilágított keresztje… Egyszóval gyönyörű város, boldog város. Az orosz városok anyja.”
A Kijevben született Mihail Bulgakov (1891-1940) kezdi így Kijev városa című írását, annak is bevezető részét, amely a Kirándulás a történelembe alcímet kapta (Mihail Bulgakov: Morfium. Európa Könyvkiadó, 1981 – Haller László fordítása). Az 1923-as tárca írásakor ez a város már nem vagy csak részben létezett; az Orosz Birodalom felbomlása utáni káoszban, a polgárháború során, 1917–21 között a régi Kijev egy része megsemmisült (ami pedig még megmaradt, az a második világháborúban pusztult el). Minden orosz (és keleti szláv) városok anyja egyben minden orosz (és keleti szláv) államiság bölcsője is. 1917 novemberében itt jött létre az első modern és kvázi-független ukrán állam, az Ukrán Népköztársaság, amelynek egy ideig fővárosa is volt. (A másik főváros Harkov/Harkiv, amelyért most elkeseredett harcokat vívnak az ukránok az oroszokkal szemben.)
Ahogy ma, úgy száz éve is vége szakadt a „legendás időknek”, „és váratlanul, fenyegetően színre lépett a történelem” – írja Bulgakov. „S el is kezdődött, és négy éven keresztül folytatódott. Hogy mi zajlott le ezekben az években a jeles városban, nincs toll, amely le tudná írni. Mintha Wells atombombája robbant volna föl Aszkold és Gyir sírja felett, és ezer napon keresztül dörgött, tombolt és lángokban állt minden, nemcsak magában Kijevben, hanem elővárosaiban és üdülőnegyedeiben is, húszversztányi sugarú körzetben. (…) A kijeviek számítása szerint tizennyolc hatalomváltás volt a városban. Néhány elefántcsonttoronyban élő emlékiratíró tizenkét fordulatot számolt össze, de én pontosan meg tudom mondani, hogy tizennégyszer változott a helyzet, s ebből tíz fordulatot magam is megéltem. Csak a görögök nem jártak Kijevben. S ez is csupán véletlenül történt, mivel a bölcs parancsnokság sietve elvitte őket Odesszából. Utoljára csak egy orosz szót mondtak: – Ajaj! Szívből gratulálok, hogy nem jöttek be Kijevbe. Mert ott lett volna nekik igazán ajaj. Egészen biztos, nyomban ki kellett volna takarodniuk. Elég, ha emlékezetükbe idézzük, hogy a németek, a vasas németek sisakkal a fejükön Eichorn tábornagy parancsnoksága alatt nagyszerű, szorosan lekötözött málhás szekerekkel jelentek meg Kijevben. Tábornagy és szekerek, sőt mi több, géppuskák nélkül távoztak.” Utoljára „a lengyel pánok lopakodtak be” Kijevbe Piłsudski marsall vezetésével (1920 májusában), távozóban pedig felrobbantották Európa akkori leghosszabb hídját a Dnyeperen. A kijeviek Bulgakov szerint csak ennyit mondtak: „Hamarosan újra itt lesznek a bolsevikok.”
Ám néhány évvel később már A Mester és Margarita szerzője sem örült a bolsevikoknak.