Magyarország globális összehasonlításban kicsi, az EU-n, NATO-n belül közepes méretű ország, a szűkebb régióban azonban – különösen a volt Jugoszlávia szétesését, valamint a cseh-szlovák szétválást követően – a nagyobb országok közé sorolható. Geopolitikai értelemben „bezárt” ország vagyunk, sok szomszéddal, amely tényt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Nemzeti „határaink” nem esnek egybe országhatárainkkal, több más térségbeli nemzethez hasonlóan mi is mozaiknemzet vagyunk.
A szűkebb és tágabb szomszédságunk – mint minden állam esetében – a legfontosabb külpolitikai környezetünk. A miénk ugyanakkor meglehetősen heterogén, van köztük egyszerre EU- és NATO-tagállam, csak EU-tag, EU-aspiráns, semleges ország és a mi szövetségi rendszereinken kívüli állam is. A domináns Németország mellett legfontosabb gazdasági partnereink közül több is: Ausztria, Szlovákia, Románia stb. ebből a térségből kerül ki. Esetünkben is igazolt a régi tétel: az integráció a határokon kezdődik! Egy ország külpolitikai kapcsolatrendszerét, megítélését, befolyását leginkább a szomszédaival való viszonya tükrözi. És itt, sajnos, az utóbbi időben nem állunk túl jól.
Az Orbán-rendszer szomszédságpolitikáját az Orbán-doktrínának az a tétele dominálja, hogy a szuverén magyar nemzetállamnak középhatalommá, a térség politikai-ideológiai, és lehetőségek szerint gazdasági vezetőjévé kell válnia. A magyar külpolitika magáévá tette azt a geostratégiai felfogást, hogy a világrendszer befolyási övezetekből áll, és egy dinamikus országnak ki kell alakítania és növelnie kell a maga befolyási övezetét. Ennek megfelelően az Orbán-rendszer befolyást igyekezett szerezni szomszédainál, a tízes évek nacionalista-populista hullámában nem is eredménytelenül. Ennek a politikának nagyhatalmi támasza volt és ma is az a putyini Oroszország.
Magyarország a szuverenista nemzetállamiság élharcosaként Lengyelországgal együtt hatalom- és munkamegosztást alakított ki a V4-ek között, és vétóhatalommá vált az Európai Unión és a NATO-n belül. Törekvései szükségképpen beleütköztek a szlovák, román és ukrán nemzetállami érdekekbe, így az Orbán-rendszer virágzása idején Magyarország egyszerre volt szomszédai egy része tiszteletének és más része ellenszenvének tárgya.
A trumpiánus Amerika, a Brexit Nagy-Britanniája és az európai kontinensen végigvonuló nacionalista-populista hullám megerősítette az Orbán-rendszer térségi helyzetét, Magyarország példát mutatott arra, hogyan lehetséges a demokratikus jogállam le- és egy illiberális állam felépítése. Mintát adott szomszédai számára az egypárti, ellensúlyokat leépítő, médiatúlsúlyt teremtő autokratikus államépítéshez. Ám a tízes évek végén megérkező liberális demokrata ellenhullám Amerikától Nyugat-Európán át Kelet-Európáig megbuktatta az Orbán-rendszer szövetségeseinek egy részét, és az amerikai-orosz hidegháborús konfliktus kényessé tette az oroszbarát rendszer helyzetét. Magyarország ma baráti viszonyt ápol Szerbiával és Szlovéniával, ellenséges a viszonya Ukrajnával, feszült Romániával, hűvös a kapcsolata Szlovákiával, Horvátországgal és Ausztriával.
A szomszédságpolitikában is elenyészett a korábban hosszú ideig létezett általános konszenzus a magyar politikai eliten belül. Az elmúlt 30 évben is voltak ugyanis olyan periódusok, amikor nem volt felhőtlen a viszony egy-egy szomszédunkkal. Volt azonban egy határozott és látható folyamatos törekvés a szomszédokkal való jó viszony kialakítására és fenntartására - függetlenül attól, hogy éppen a jobb- vagy a baloldal vezette az országot. Könnyű belátni, hogy a további gazdasági növekedésünket, felzárkózásunkat nem segíti elő a szomszédaink többségével kialakult feszült viszony, mivel abszolút és relatív lemaradásunk még a szűkebb környezetünkhöz képest is – jól adatolhatóan – egyre nyilvánvalóbb.
Stratégiai hibának tartjuk arra alapozni a szomszédos országokkal való kapcsolattartást, hogy éppen melyik politikai oldal van hatalmon az adott országban. Szerbiát kivéve egyik szomszédunk kormányának sincs teljhatalma, érvényesül a politikai váltógazdaság (sokszor előrehozott választásokon). Másfelől, a hosszabb távú (stratégiai) nemzeti érdekek érvényesítése megköveteli legalább a minimális politikai konszenzust – ezt láthatjuk több szomszédunknál, függetlenül a kormányzó erők pártszínezetétől (lásd a horvát politikai elit egységes hozzáállását az INA-ügyhöz, vagy a szlovák elitét a „kettős állampolgársághoz”). Egy olyan heterogén környezetben, mint a miénk, csak a kiszámíthatóság, a konszenzusra irányuló törekvés lehet az egyedül üdvözítő hosszútávú vezérelv a kapcsolatépítésben. A szomszédaink többségénél a „kétharmad” ma már nem imponál!
A nemzetpolitika kétség kívüli eredményei, a magyarigazolvány, a támogatási rendszerek, az egyszerűsített honosítás („kettős állampolgárság”) ellenére a szomszédságunkban élő magyar közösségek ma összességében rosszabb helyzetben vannak, mint pár éve. A kedvezőtlen politikai folyamatokat erősíti a magyar közösségek folyamatos, egyes esetekben drámai fogyása. Az egyszerűsített honosítás oda vezetett például, hogy Ukrajna/Kárpátalja és Szerbia/Vajdaság esetében az ott élő magyarok közül a legmobilabbak és legtehetségesebbek, főként a fiatalok, elhagyták szülőföldjüket. Jobbik esetben Magyarországra költöztek át, de nagyon sokan mentek egyenesen nyugatra, amint megkapták a magyar útlevelet.
A globális, a kontinentális (azon belül az EU-s), illetve a szűkebb régiós versenyben a gazdasági, kulturális-szellemi és minden egyéb más vonatkozású teljesítményünk az egyedüli, minket objektíven minősítő mérce. Jó teljesítményt csak nyugodt, kiszámítható körülmények között lehet nyújtani.
Az új magyar külpolitikának mindenekelőtt bizonyítania kell a világnak és ezen belül szomszédainknak, hogy szakít az Orbán-doktrínával, a nemzetállami szuverenizmussal, illetve az EU-val, a NATO-val szembeni konfliktusos vétópolitikával, s békés és konszenzusos EU- és NATO-barát szomszédságpolitikára törekszik.
Ezért a bizalom, de legalább a gyanakvásmentes légkör helyreállítása minden szomszédunkkal elengedhetetlen. Ehhez sokkal több magas szintű érintkezésre, a párbeszéd kiterjesztésére, konszenzus-keresésre, de legalábbis a kölcsönös megértésre való törekvésre volna szükség; amihez párbeszédképesnek kell lenni. Lévén szomszédságunk differenciált, szomszédságpolitikánknak is, ahogy az ehhez rendelt eszközrendszernek is, differenciáltnak kell lennie. Ez az a pont, ahol a mi (nemzeti) szomszédságpolitikánk összekapcsolódik az európai békeprojekttel, az integrációs filozófiával. Tömören: egész külpolitikánkra, azon belül a szomszédságpolitikára is az integrációs rendszerek prizmáján keresztül kell tekintenünk, mivel utóbbiak önkéntesen vállalt tagjai vagyunk. Ha EU- és NATO-tag szomszédaink zömével folyamatos vitánk van, csökken a koalíciókötési potenciálunk, ezzel együtt az érdekérvényesítési képességünk, az EU-n és a NATO-n belül is. Miközben a térség jelentősége rendkívüli módon felértékelődött, sokkal jobban idefigyel a világ, ezt egy szolidáris szomszédságpolitikával ki kellene használni. A szomszédokkal való folyamatos egyeztetés olyan összeurópai érdekű problémák megoldásban is segíthetne, mint például a menekültkérdés.
Kicsit tágítva a kört: csak akkor vagyunk értékesek, hasznosak és fontosak az általunk önként vállalt transzatlanti szövetség, illetve az EU, azon belül a meghatározó partnerek, az USA, Németország, Franciaország stb. számára, ha elősegítjük a kelet-közép-európai térség biztonságát, gazdasági, társadalmi stabilitásának erősödését, felzárkózását, ha ehhez hozzájárulunk, mi több, ha ezért erőfeszítéseket teszünk. Ebbe a gondolatkörbe tartozik a térség befejezetlen euroatlanti integrációjának elkötelezett támogatása. Ha külpolitikai lépéseink hatása ezzel ellentétes, akkor nem a megoldás, hanem a probléma részei vagyunk. Annak minden következményével. Ezért az új külpolitikának kezdeményeznie kell: 1.) a hagyományos magyar-osztrák nyitott együttműködés helyreállítását; 2.) egy jogállami, európai alapokon nyugvó V4 szövetséget a már változó Csehországgal és Szlovákiával, illetve a változásra megérett Lengyelországgal; 3.) közös kormányülések rendezését, illetve az ilyen korábbi gyakorlat helyreállítását Romániával, Horvátországgal, Szlovákiával; 4.) a békülést Ukrajnával a kisebbségi jogok helyreállítása és kibővítése mellett.
A magyar gazdaság természetes és egészséges „élettere” is elsősorban a szomszédságunk. A közvetlen magyar tőkebefektetések is elsősorban a közép-európai országokba irányulnak. A „keleti” és „déli nyitás” erőltetése helyett tehát természetes közegünk felé kellene tovább nyitni – a politikai mellett – gazdaságilag is. Tovább kell szorgalmazni a gazdasági kapcsolatok bővítését azokon a területeken, ahol a magyar állam kompetenciái jobban érvényesülhetnek: ilyenek a határon átnyúló regionális fejlesztések (amihez ráadásul EU-támogatást is kaphatunk), a közös energetikai, közlekedési (Duna-hajózás), környezetvédelmi, egészségügyi kihívásokra adható válaszok, a határ-menti infrastruktúra (utak, vasutak, hidak stb.) „rehabilitációja”, a KKV-k helyzetbe hozása. A régiós gazdasági kapcsolatok további forszírozása nemzetgazdasági és nemzetpolitikai stratégiai kérdés: egyrészt a szomszédokkal bonyolított kereskedelmi forgalomban a magyar GDP fontos hányada képződik (jelentős forgalom-többletet produkálva), másrészt a bővülő gazdasági kapcsolatrendszer munkahelyeket teremt a határ mindkét oldalán. Mindezekben a kérdésekben Magyarország akár regionális kezdeményező is lehetne.
A szomszédságpolitika a térségben szorosan összefügg a magyar nemzetpolitikával. A szomszédainkkal való viszonyban meghatározó, hogy az adott országban mennyire érvényesülnek a nemzeti kisebbségek jogai, hogyan szolgálja az ország politikája a nemzeti kisebbségek anyagi és szellemi boldogulását. A kisebbségi problémákat csak szomszédainkkal együtt, közös akarattal, forrásokkal oldhatjuk meg, nem külön-külön egymás ellenében.
A magyar szomszédságpolitikát nemcsak rövid-, de középtávon is meg fogja határozni kül- és biztonságpolitikai magatartásunk az ukrán-orosz konfliktus idején. Nemcsak Washington és Brüsszel előtt kell bizonyítanunk, hogy Magyarország a Nyugat, a NATO és az EU közös politikájának aktív részese, hanem szomszédaink előtt is. Össze kell hangolnunk biztonság- és energiapolitikánkat szomszédainkkal, fenntartva a pragmatikus gazdasági együttműködést Oroszországgal, de nem kiszolgáltatva magunkat és a térséget az orosz nagyhatalmi érdekeknek.
