Fehérkötényes csoport sürgölődött egy gulyáságyú és egy nyílt parázson gőzölgő főzőláda körül 1942 májusában, amikor az újságírók bebocsátást nyertek az Üllői úti Mária Terézia laktanya udvarára. A hathetes kiképzésen résztvevő honvéd szakácsok épp a csontleves és a székelykáposzta elkészítését tanulták Ujváry Sándortól, a bécsi Burg és a Sacher egykori séfjétől. Ez utóbbi önmagában is igazolta a Függetlenség riporterének állítását, miszerint „a honvédség, nem úgy, mint az elmúlt világháborúban, most igen nagy súlyt helyez arra, hogy a katonai alakulatok megfelelő és változatos, jól elkészített étkezést kapjanak”.
A honvéd szakácsokon bizonyosan nem múlt, ők megtanulták a tábori és a laktanyai főzést is, és a tanfolyamon begyakoroltatták velük tizennégyféle leves, tizenötféle húsétel, tizenegy főzelék, tizenkét köret és tíz tészta kincstári receptjét. „A tízféle tészta, ami kint a táborban elkészíthető: káposztás, mákos, burgonyás, túrós tészta és csusza, lekváros derelye, burgonyás lángos, tepertős pogácsa, porhanyós pogácsa, mákos tekercs és lekváros bukta” – sorolta a szerző, Kapy Rezső dr., hozzáfűzve, hogy „minden honvéd kap naponta kétszáz gramm húst, hétszázötven gramm sűrű ételt és ötszáz gramm, hat százalékban szója babbal készült kenyeret”. A látogatás végén természetesen a kóstoló sem maradhatott el, a Függetlenség tudósítója meg is jegyezte: „Régen ettem ilyen jót. Ha jól emlékszem, utoljára tavaly decemberben - Dnyepropetrovszkban. De azt is már kiképzett honvéd szakács főzte.”
A magyar hadsereg második világháborúbeli ukrajnai mozgását persze nem elsősorban a kulináris kalandozások okán jegyezte fel a történetírás, de az kétségtelen, hogy a Mária Terézia laktanya históriájában élénk színfoltot jelentettek az ott zajló szakácstanfolyamok. Az óriási, háromemeletes tömb a Nagykörút legrégebbi és legnagyobb épülete: építésekor, az 1840-es évek közepén még jó messze volt Pesttől, a város helyőrsége állomásozott itt, a Mária Terézia nevet pedig 1892-ben kapta, amikor a császárnőnek tett magyar nemesi felajánlásból született 32-es gyalogezred, Pest háziezrede itt nyert állandó elhelyezést. S ha már a neveknél tartunk: e laktanya esetében talán az változott a legtöbbet. A Tanácsköztársaság idején Martinovicsról nevezték el, a második világháború után pedig előbb Szent László lett, majd egy Lengyelországban elhunyt partizán, Kilián György lett a névadója.
Ezt leszámítva a kaszárnya az állandóság mintapéldája a városnak ezen a részén, még ha a Nagykörút elkészülte után komolyan felmerült is a helyőrség áttelepítése az Üllői út egy távolabbi pontjára: „a laktanya mint régi épület céljának sem felel meg, városrendezési és szépészeti szempontból tovább nem tűrhető, az általa elfoglalt nagykiterjedésű telkek pedig jövedelmezőbb célokra volnának értékesíthetők” – írta 1909 májusában a Fővárosi Közlöny. Ezen felbuzdulva 1913-ban a ferencvárosi lokálpatrióták azt ajánlották a fővárosnak, hogy hozza ide a városházát, mivel a telek úgyis a tulajdonában van, így a körút és az Üllői út kereszteződése a dél felé terjeszkedő városban, már ha megépül végre a Boráros téri híd, „a fejlődő Budapest középpontja lesz”.
Aztán jött a világháború, és Trianon után már túl nagy volt az épület a benne állomásozó egységeknek: jó ideig falai között működött a Hadimúzeum, később a Horthy Miklós kollégium, és 1925-ben az is felvetődött, hogy a Lánchíd pesti hídfőjénél több tucat házban működő rendőr-főkapitányság hivatalait helyezik át ide. Az irdatlan kaszárnya mind inkább útban volt a városnak, és talán le is bontották volna, ha éppen 1927-ben nem döbben rá a főváros, hogy Budapesten alig találhatók műemlékek. A következő évben védetté nyilvánított 65 érték sorában volt számos templom és középület a Citadellától a mai Városházáig, de ott volt a kőbányai Csősztorony, a régi gázgyár és a Mária Terézia laktanya is. Ez utóbbi esetében haladéktalanul elrendelték, hogy a fővárosi hirdetővállalat szerelje le a homlokzatot majdnem teljesen beborító reklámtábláit, és az épületben működő üzletek – bornagykereskedés és puskaműves is volt itt – távolítsák el a cégéreiket.
A szakácstanfolyami kitérő után, az ostromban aztán súlyos károkat szenvedett az épület, de 1950-ben már ismét itt folyt a pesti sorozás. Ennek hangulatáról a valóságnak bizonyosan minden ízében megfelelő levelet közölt 1950 októberében a Világosság egy bizonyos Suba József tollából: „Még az elmúlt évek katonatörténetei éltek bennem is, amikor átléptem az Üllői úti Kilián György-laktanya kapuját. A kapun belül fegyveres honvéd állt őrt. Amikor beléptem, barátságosan köszönt, útbaigazított. A folyosón, amelyen mentem, velem szemben Sztálin elvtárs képe tekintett rám biztatóan. (…) Egy bajtárs, egy »öreg« katona beszélt a katonaéletről. - Tudjátok bajtársak, én májusban vonultam be a néphadsereghez és olyan jól érzem magamat, mint otthon. Tanulunk, szórakozunk, vidáman élünk. Olyanok vagyunk, mint egy nagy család - mondotta. Ahogy néztem az arcokat, kiolvastam a szemekből, hogy a bajtársak érzik: az újtípusú néphadseregben öröm és megtiszteltetés szolgálni.”
A Nagykörút és az Üllői út kereszteződése két okból vált az 1956-os harcok egyik legforróbb helyszínévé: egyrészt, mert a két széles útvonal alkalmas volt az elrettentésül már október 24-től városszerte bevetett szovjet harckocsik felvonulására, másrészt, mert a Ferenc körút sarkán álló laktanya és környéke a legelső naptól az ellenállók fészkévé vált. Itt állította fel bázisát Maléter Pál is, majd az épületben alakult meg október 31-én a Nemzetőrség. Mindez azonban elkerülhetetlenné tette a laktanya és környéke folyamatos pusztulását. Az utóbbi években megdöbbentő számban előkerült fényképeken gyomorszorító módon napról napra követhető a kereszteződés épületeinek szétlövése. Az itteni házak kiégtek, homlokzatuk leomlott.
’56 után a laktanya, habár a neve még tovább élt, végképp elveszítette laktanya jellegét. Szükséglakásokat alakítottak ki benne azok számára, akik hosszabb-rövidebb időre elhagyni kényszerültek a tanácsi bérlakásukat; itt működött a fővárosi ingatlankezelő vállalat, a lovardában egy használtbútor-bolt, a pincében söröző nyílt, a harmadik emeleten pedig zsebszínház. És ez a hasznosítás a rendszerváltás után sem változott, azzal a különbséggel, hogy ekkortól mindenféle nagyívű ötletei támadtak a tulajdonos államnak, hogy mit helyezzen el az irdatlan épületben. A leggyakrabban a Néprajzi Múzeum idepaterolásának gondolata vetődött fel, de kinézték az építészeti gyűjteménynek és szállodának is.
A legutóbbi terv arról szólt, hogy az Országos Széchényi Könyvtár költözhetne ide. Ami azért is érdekes idea, mert az épület 2007 óta már egy olasznak mondott projektcég tulajdonában van.
