Fázósan bújnak össze, a kezüket dörgölik, kesztyűt, úgy tűnik, senki sem hozott. Talán már a tavaszra készültek, talán nincs is nekik, így vészelik át a telet, vékony kabátban, kitaposott edzőcipőben.
Megszokták, hogy bent a házban sosincs igazán meleg, talán csak akkor, amikor leég a rakat fa, ha nem éppen ócska hullámpapír akad csak a környéken, meg nedves akác, ami inkább füstöl, mint lánggal ropog. Az ukrán határ magyar oldalán álldogálnak, pár órája jöttek át gyalog, várják a buszt, ami ha néhány hétre is, de nyugodtabb körülmények közé viszi őket. Dolgozni, kevés pénzért, de mégis többért, mint odahaza. Amikor találkozunk, még nem indultak el odaát a rakéták, még nem haltak meg emberek, és ők lélekben hárították a háborúnak még a gondolatát is.
Másról beszélgettek.
A disznóbélről, a tyúkbélről meg a pacalról.
A kásás, havaseső áztatta parkolóban, egy fatetős kis pihenő alatt nagyokat nyelve arról diskuráltak, hogy fog nekik hiányozni ittlétük alatt a cigány hurka. Nincs abban egy deka cupákon főtt hús, elomlóan rezgő, zsíros pofa, karakán máj, punnyadt tüdő vagy ruganyos vese, nincs abban hús semennyi, már ha nem számítjuk annak a tisztára mosott disznóbelet. Apró kockára vágott krumplit kevernek össze liszttel, hagymával, fokhagymával és paprikával – s ha éppen olyan évszak van, még friss petrezselymet és zöld hagymaszárat is vágnak bele –, azt főzik ki vízben, majd pirítják át zsírban, jobb étel az minden bolti felvágottnál, mondják.
Ha szerencséjük van, kapnak abároló levet valamelyik ismerőstől, aki van annyira tehetős hogy saját jószágot vágjon, az ízekben gazdag értékes levet meg amúgy is kiöntené, hát miért ne tenne jót, főleg, ha az nem kerül neki semmibe se. Ilyenkor a cigány hurka már-már tényleg olyan, mint az igazi, hisz a kondér főzőlevet átszűrik előbb, felfogják az apró húsmorzsákat, s e maroknyi gazdagsággal még vegyítik a tölteléket.
Csatlakozik az asszonycsapathoz egy férfi is, kajánul fordul oda hozzám, hogy hát tyúkbelet ettem-e már? Azt ugyan még nem, mondtam, bár szemeim előtt mindjárt felderengett Nepp József kiváló rajzfilmje, a Hófehér, ahol az öreg királyt, Utolsó avagy Oroszlánszagú Leót kedvenc tyúkjának ezen részével eteti halálra a gonosz királynő, Első, azaz Egetverő Arogancia, akinek ó, mennyire jó magyar hangja Béres Ilona! Mindjárt be is avat a férfi, hogy ezt nem töltik meg semmivel, hanem csinos kis darabkákra vágják, s úgy pirítják meg zsíron. És ha valami mennyei mannához, marhapacalhoz is hozzájutnak, az már egy igazi fesztiválünnep: tüzet gyújtanak, nyársra húzzák, úgy sütik.
Elkomorul erre az egyik asszony arca, még jobban összehúzza magán a kötött pulóvert, mintha számítana. S azt mondja félig hangosan, milyen kár, hogy a magyar pacal nem ilyen jó. Hiába fehér, hiába gusztusos, az íze annak nem lesz olyan, mint otthon, sohase.