Február 9-én jelent meg a Népszava Vélemény rovatában A Fidesz rémálma című írásom. Elég sok reakció érkezett rá: egyetértők és kritizálók egyaránt. Nem véletlen; valóban a választások végeredményét jelentősen befolyásoló kérdésről van szó, amelyen érdemes tovább gondolkodni.
Az akkor írtak lényege két gondolatban foglalható össze. Az egyik: nem elhanyagolható esélye van annak, hogy a Kutyapárt vagy a Mi Hazánk, esetleg mindkettő bejusson a parlamentbe. Ha így történik, akkor ahhoz, hogy a Fidesz elveszítse parlamenti többségét, az ellenzéknek az egyéni kerületek felénél jó néhánnyal kevesebb helyen is elég lehet győznie, ami természetesen könnyebben elérhető. Másrészt, ha nincs senkinek abszolút többsége, az előnyösebb az ellenzék számára, mint ha vékonyka többséghez jutna. Akkor ugyanis az elkerülhetetlen gazdasági krízis tényleges okozójának, a Fidesznek a nyakába szakad. Figyelembe véve azt is, hogy áprilisban elveszítené legyőzhetetlenségének mítoszát, egy néhány hónapon belül elkerülhetetlen új választáson az ellenzék sokkal jobb eredményt, akár kétharmados többséget is elérhetne.
Az egyik kritika, amellyel találkoztam, azt állítja, hogy nincs esélye a két kispártnak, hogy 5 százalékot szerezzen. Természetesen az, amit fölvetettem, arra az esetre vonatkozik, ha legalább egyikőjüknek sikerül. Kétségtelen, hogy újabban mindketten jelentősen erősödtek. Nem tudjuk, folytatódik-e ez a folyamat, de az egy évvel ezelőtti helyzethez képest ma már nem irreális parlamentbe jutásuk. Akkor pedig végiggondolandók a lehetséges következmények.
Az optimisták szerint az ellenzéknek arra kell törekednie, hogy biztos többsége legyen, és ezt el is tudja érni. Az első felével egyetértek, a másodikról azonban az a véleményem, hogy – földcsuszamlásszerű változás esetét kivéve – az csak általam felvázolt módon, egy abszolút parlamenti többség nélküli átmeneti időszak után reális.
Az ellenzéknek a Mi Hazánkhoz való viszonya egyértelmű. Nem az a Kutyapárt esetében. Sokan nagyon rossz véleménnyel vannak róluk, és kizártnak tartják, hogy megtegyék azt a döntő jelentőségű lépést, hogy a billegő körzetekben visszaléptessék jelöltjeiket, vagy legalábbis „passzivista módon kampányoljanak”. (A párt stílusába mindenesetre jól illeszkednének olyan plakátok, amelyeken jelöltjük határozottan felkéri a kedves választókat, hogy a világ minden kincséért ne rá szavazzanak, hanem egy másik jelöltre – történetesen az egyesült ellenzékére.) Billegő körzetekben visszalépni természetesen akkor tudnak csak, ha másutt már megvan a listaállításhoz szükséges 71 jelöltjük.
Ez viszont már fölveti azt a kérdést, hogy hogyan viszonyuljon az ellenzék a kutyapári aláírásgyűjtéshez. Ugyanis tisztességtelen eszközök nélkül is lehet azt negatív és pozitív irányba is befolyásolni. Ha az ellenzék minden erejével az utolsó pillanatig gyűjti az ajánlásokat, megnehezíti a sokkal kisebb apparátussal bíró Kutyapárt dolgát. De követheti a bibliai törvényt is, amely azt írja elő, hogy a szüretelő ne böngéssze végig szőlejét, összeszedve a lehullott szemeket, hanem hagyja azt ott a nyomorultnak és jövevénynek. Kiváltképp megfontolandó ez, ha az a jövevény rendkívül értékes ajándékot hozhat a szőlőtulajdonosnak (is), nevezetesen a Fidesz parlamenti többségének elveszítését.
Egy-két mondatban aligha jellemezhető egy párt (olyan rendhagyó, mint a Kutyapárt végképp nem). Annyi azonban mindenképpen megjegyzendő, hogy a „viccpárt” világjelenség: reakció a demokratikus intézményrendszer válságjelenségeire; az ilyen pártok pozícióba kerülve nem mindig, de sokszor képesek felelősségteljesen politizálni. A ma már talán nem is annyira viccpártnak, hanem inkább csak vicces (proteszt)pártnak nevezhető Kutyapártban fölvetődött, hogy ne legyen jelöltjük a csatatér kerületekben; ezt végül nem tették meg – feltehetőleg részben jelöltállítási nehézségek, részben az ellenzékkel elmérgesedő viszony miatt –, de továbbra is fenntartják, hogy a jelöltállítás után átgondolják a kérdést. Ebben a helyzetben aligha helyes mást tenni, mint mindkét oldal érdekeit figyelembe véve, felelősséggel tárgyalni.
A tét mindkét oldal részéről óriási. Sanyó Ádám – az ellenzék részére talán kicsit hátrányos, de alapvetően reális – legújabb kalkulációja szerint hét választási kerületben győz az ellenzék, ha a kutyapárti szavazók is a jelöltjére voksolnak, de veszít anélkül. Bár felmérések szerint a kutyapárti szavazóknak csak a kisebbik fele mondta a közelmúltban, hogy szavazna összellenzéki jelöltre, akkor és ott, a szavazófülkében minden bizonnyal sokkal többen lennének, főleg, hogy legújabban szinte bátorítanak erre a párt vezetői. Mindenesetre nem elképzelhetetlen, hogy ez fogja eldönteni, tovább megy-e az ország Ázsia felé.
És végül: volt, aki a szememre vetette, hogy burkoltan arra buzdítok ellenzéki szimpatizánsokat, hogy a Kutyapártra szavazzanak. Szó sincs róla: nem „burkoltan”. A leírtakból logikusan következik, hogy alakulhat ki olyan helyzet, amelyben józan ésszel és felelősségtudattal a rendszerváltozás érdekében helyes döntés lehet listán a Kutyapártra szavazni. Most ez nem dönthető el. Ha bő egy hónap múlva elérhetőnek tűnik, hogy biztos többséget szerezzen az ellenzék, az új konstellációt jelentene. Ha azonban a reális cél az lesz, hogy a Fidesz veszítse el a többségét, akkor komolyan megfontolandó. Ezt természetesen nagyon megkönnyítené, ha a Kutyapárt néhány ezer plusz kompenzációs szavazatnál fontosabbnak tekintené azt, hogy a billegő körzetekben az ellenzék nyerje a mandátumot, és ezt aktívan vagy passzívan segítené.