Hogy miért sztrájkolnak a tanárok? Azért, hogy legyen vége annak az állapotnak, amelyben - miközben egyre csak növekszik a tananyag és szaporodnak a nevelési feladatok - egyvalami folyamatosan csökken: a fizetésük vásárlóértéke.
De vajon miféle végzet sújtja a magyar oktatásügyet, hogy a túlméretezett alaptantervek tanítható mennyiségű tartalomra való redukálása, módszertani megújítása, központosított, utasító jellegének átalakítása rendre meghiúsul? Hogyan alakul ki egy szinte végeláthatatlan – és teljesíthetetlen - feladathalmaz a tudomány- és kultúraközvetítéstől a munkaerőpiacra való felkészítésig, a gyermekmegőrzéstől az esélyegyenlőség biztosításáig, az állampolgári részvételre és a környezettudatosságra való neveléstől az erkölcsi és testi nevelésig, a szexuális felvilágosítástól az online-világban való eligazításig, az informatikai eszközök kezelésének megtanításától a tudatos médiafogyasztásig, a szubjektív önkifejezés és önreflexió képességének fejlesztéséig?
Ez a sajátos növekedési spirál megállíthatatlannak tűnik. Az egyre differenciálódó alrendszerek - a gazdaságtól a politikáig, a tudománytól az egyházig, a hadseregtől az államigazgatásig - egyre több és egyre speciálisabb tartalom tantervesítésére jelentenek be igényt. A családok elvárják a rendszertől a szocializációs feladatok jelentős részének átvállalását. A gazdaság korai szakmai specializációt és több szaktantárgyat követel. Az állam elvárja, hogy a rendszer igazodjon az aktuális ideológiához, legyen annak szócsöve, magyarázója. A tudomány egyrészt szentségtörésnek venné, ha megrögzött kánonjaihoz bárki is hozzá merne nyúlni, másrészt minden új tudományos eredmény iskolai közvetítésének is helyet - további óraszámokat – követelne. A tanulók mindeközben pedig szeretnék magukat jól érezni, szeretnének örömből és nem kényszerből tanulni, szeretnének állandó figyelmet és szeretetteljes visszajelzéseket kapni. Szüleik pedig elvárnák, hogy gyermekük helyt álljon a jó társadalmi pozíciókért folyó versenyben.
A feladathalmozódást tovább bonyolítják a digitális világ megkerülhetetlen kihívásai. Hisz időközben a világunk kettévált egy virtuális és egy reális térré, amelyekben mások a játékszabályok. Az online térben más az információáramlás, gyorsabb a visszajelzés, minden információ és mindennek az ellenkezője is elérhető, de befektetést igénylő eszközrendszer kell a működtetésükre. Az iskolarendszer kénytelen e fejleményekhez igazodni, ha a különböző online platformok között szabadon vándorló digitális nomádok párhuzamos világát integrálni akarja mindennapi munkájába. Fel kell vállalnia – újabb pluszként - az új kommunikációs térben való eligazodást és eligazítást, az informatizálódás nyomán keletkező új tudásforrások kezelését, az ifjúsági szubkultúrák új, globális kulturális mintáit hordozó eszközeinek pedagógiai kiaknázását.
Az iskolák a digitális térben olyan versenyhelyzetbe kerültek, amelyben ádáz küzdelem folyik a tanulói figyelemért. És sajnos ebben a versenyben az iskolarendszernek – már csak a hagyományos, lineáris tartalmak túlméretezettsége, bürokratikus kereteinek merevsége, a tanárok nyomasztóan nagy leterheltsége miatt is - nincsenek jó lapjai: a globalizálódó „hyperkultúra” kínálatával csak egy sokkal rugalmasabb, sokkal jobb állapotban lévő rendszer tudná felvenni a versenyt.
De van-e kiút ezekből a megváltozhatatlannak tűnő társadalmi kényszerekből? Elképzelhető-e olyan oktatáspolitikai gondolkodásmód, amely a „sokat, erőltetett ütemben (és emiatt kényszerűen zanzásítva)" jelenlegi alapiránya helyett a „kevesebbet, de lassabban és mélyebben” módszerét favorizálná?
Vannak olyan (kis lélekszámú, kulturálisan viszonylag homogén, elsősorban skandináv) országok, ahol nincs kötött tanterv és az oktatás folyamatát és módszertanát ellenőrző tanfelügyelet, csak laza, sokszínű alternatív ajánlás létezik. Van viszont hatékony minőségbiztosítás, konszenzussal megalkotott, jól tagolt kimeneti követelményrendszer, nagy tanári szabadság a módszerekben, kiváló tanárképzés, magas tanári fizetés. A pedagógusoknak magas a társadalmi presztízsük, az oktatás magas arányban részesedik a nemzeti jövedelemből - és hosszú távon gondolkodik az oktatáspolitika.
Gondoljuk át, mi van meg nekünk ezekből, azon kívül, hogy kicsiny - de annál büszkébb - ország vagyunk.