Mi, magyarok kulturális expanzióban vagyunk - jentette ki a Zene Háza átadásán a miniszterelnök. Hogy mire gondolt, azt nem fejtette ki, de meglehet, ilyen őszinte mondatot ritkán hallunk tőle. Számomra az expanzió nem jelent mást, mint terjeszkedést, egy egyre tágabb tér elfoglalását. Márpedig azt látjuk, hogy 2011-től folyamatosan, két-három éve pedig gyorsuló ütemben telepszik rá a regnáló hatalom a kultúrára, a kulturális intézményekre. A kulturális expanzió mindkét típusa, a horizontális és vertikális is megfigyelhető.
A kiszámíthatóságra történő hivatkozással a kormány által megjelölt és kultúrstratégiai fontosságúnak minősítette intézményeket (összesen tizenhetet) teljes egészében bekebelezték, és számukra 2025-ig garantálják az anyagi biztonságot. Ezen intézmények vezetői annak a Nemzeti Kulturális Tanácsnak is tagjai, amelyet a kormányfő vezet, megelőzendő az elhajlásokat. Persze ettől nem kell félnie, a tagok között van olyan is, aki - annak ellenére, hogy állami alkalmazott, és így az adófizetők pénzéből él - beszállt az ellenzék alázásába, a választási kampányba.
Az expanzió egyik első lépése volt, amikor törvényt alkottak a Magyar Művészeti Akadémia megalapításáról a konzervatív szellemiségű művészek, alkotók számára. Rátették a kezüket a pályázati pénzeket elosztó intézményekre, a könnyűzenére, a könyvszakmára, a közgyűjtemények integrált fejlesztésére. A térfoglalás leglátványosabban a Színház- és Filmművészeti Egyetem modellváltásában (alapítványba vitelében) mutatkozott meg. Ez történt minden más intézménnyel is, ahol a kultúraközvetítők (népművelők, művelődésszervezők) képzése folyik.
Nem vitatom, hogy a kiszámíthatóság és a versenyképesség fontos kérdés, de ugyanilyen fontos lenne ez azon kulturális intézmények, csoportok számára is, amelyek nap mint nap küzdenek a fennmaradásért. És természetesen a határon túli magyarok kulturális igényeinek kielégítésében is segítenie kell a mindenkori kormánynak. De százmilliókban mérhető az az összeg, amely az elmúlt néhány évben a határon túl landolt például olyan meghívásos pályázatokon és célzott támogatásokon keresztül, amelyek célja sokkal inkább a szavazatszerzés, mint a magyar kultúra ápolása.
Joggal háborog több hazai kulturális intézmény vezetője azon is, ahogyan a hazai intézmények, kulturális csoportok támogatása történik. Minden döntés a már elfoglalt kulturális tér megtartásáról, illetve annak bővítéséről szól. Csak példaként említjük az ötezer fő alatti települést, Csengert, amely 300 millió forintot kapott kulturális tevékenységre egy alig két éve bejegyzett budapesti cégen keresztül. Sokan kapták fel a fejüket akkor is, amikor arról olvastak, hogy az Emberi Erőforrások Minisztériumának vezetője egyedi döntéssel, a Nemzeti Kulturális Alap terhére 10 millió forintot ítélt oda Zalatnay Sarolta „életmű koncertjének” megvalósítására. De megemlíthetjük a múlt évi augusztus 20-i turulmadaras ünnepséget szervező cég 130 millió forintját egy Petőfi-musicalre, illetve a 4,5 milliárdot, amit Rákay Philip kapott egy Petőfi-filmre. Persze nem volna ez baj, de közben az anyagi ellehetetlenülés miatt számos nemzetközi szinten is elismert alternatív műhelyt a megszűnés veszélye fenyegeti.
A miniszterelnök azt is állította az ünnepi beszédében, hogy ”kultúrnemzet vagyunk”. Részleteket nem említett ennek alátámasztására, így kijelentésére - a kultúra komplex fogalmában gondolkodva - csak néhány kérdéssel reflektálhatunk. Vajon kultúrnemzet -e az, ahol a hatalmon lévők a legrosszabb történelmi hagyományokból építkeznek? Ahol a múltba nézés fontosabb, mint a jövőbe tekintés? Ahol a lángszóróval történő disznó pörzsölést, a pálinka főzést és ivást mutatja fel a miniszterelnök legfontosabb népi hagyományként? Ahol példátlan mértékű az idegengyűlölet és a társadalom ideológiák mentén történő megosztottsága? Ahol újjáéledt a nacionalizmus? Ahol nem a teljesítmény alapján, a megszülető érték mérlegelése után részesülhetnek a kulturális alkotások létrehozói a szükséges költségvetési forrásokból, ahol a párthűségnek nagyobb szerepe van az alkotók életútjának megítélésekor, az állami díjak odaítélésénél?
Vajon kultúrnemzet-e az, ahol olyan magas a korai iskolaelhagyók és funkcionális analfabéták aránya, mint Magyarországon? Ahol a háztartások kulturális kiadásai nem érik el az európai átlagot?
Ahol fájón mélyre süllyedt a köz-, de különösen a politikai közbeszéd? És ahol a kulturális területen dolgozók bére az áruházi rakodó munkások bérének a mértékét sem éri el, még az ez év elejétől emelésként adott összeggel együtt sem?