Cameron Carpenter nyíltan vállalja biszexualitását, állítólag emiatt a városok nemzeti színházaiban kellett megtartania a 14-i és 15-i, eredetileg a pécsi bazilikába és a szegedi dómba tervezett fellépéseit. Nem tudhatjuk biztosan, ám nem gondolnánk semmiféleképpen, hogy a fenti ténynek művészi tevékenysége megítélésekor bármiféle jelentősége volna, akiknek ez problémát okozott, elintézték úgy, ahogyan jónak gondolták, lelkük rajta. Azon azonban már fennakadtunk, hogy a Filharmónia Magyarország, a művész mostani három hazai fellépést szervező hangversenyrendező cég ismertetőiben ilyeneket olvashattunk: „Ön tudja, hogy ki volt Mozart, Bach, Beethoven? De azt tudja, hogy a különc szupersztár kicsoda? Aki ledöntötte a klasszikus zenei tabukat, az első Grammy-díjra jelölt orgonaművész, Cameron Carpenter! Az amerikai orgonavirtuóz, zeneszerző és orgonatervező hihetetlen frissességet hozott az orgonaművészetbe. (...) A The New Yorker által egyenesen »szupersztárnak« nevezett művész 2022 februárjában Magyarországra érkezik”.
Régen rossz, ha egy klasszikus zenét játszó művésszel kapcsolatban a tabudöntögetés és a szupersztárság kell, hogy a figyelemfelhívó fogalmak legyenek, azt meg hogy egy előadó a zenetörténet három legkiemelkedőbb zeneszerzőjével legyen valamiféle módon egy – nem is túl jól megfogalmazott – gondolatsorban szinte velük egyenrangúként említve, valójában súlyos aránytévesztés. Miért kellene pont annyira tudnunk, ki Cameron Carpenter, mint Beethoven?
Természetesen a megfelelő internetes fórumokon utánaolvasva és utánahallgatva annak, ki is ő, akár még azt is feltételezhettük, játéka szolgál majd valamiféle revelációval, hiszen 2008-as bemutatkozó, Revolutionary (Forradalmi) című lemeze tényleg tartalmazott nem mindennapi érdekességeket, például pedálon játszotta Chopin zongorára írt Forradalmi etűdjének balkézszólamát. Ehhez képest a zeneakadémiai műsorából – ami valódi különlegesség, ha nem is tabudöntögetés lehetett volna – a Pécsen és Szegeden még elhangzott eredetileg csembalóra írt Bach-mű, a Goldberg-variációk kimaradt, valamiért meg kellett elégednünk azzal, hogy Vashegyi György vezényletével a Nemzeti Filharmonikus Zenekar és a Purcell Kórus három nem túl érdekes Mendelssohn-művet szólaltatott meg, valamint elhangzott Rheinberger szintén nem túl jelentős g-moll orgonaversenye is.
A Bach-játék az elmúlt évtizedekben jelentős tabudöntögetéseken ment keresztül, ha Harnoncourt, Gardiner, Herreweghe és a többiek tevékenységének bizonyos elemeit nem túl szabatosan fogalmazva lehet így nevezni. Amit azonban Carpentertől Bach-orgonajáték címén hallottunk, annak nem sok köze volt ahhoz a forradalmisághoz, amit a fent nevezett kiváló zenészek megvalósítottak. Egy zeneszerző életművének, egyes műveinek megközelítése többféle úton-módon elképzelhető, például még Harnoncourt és Gardiner megvalósításai is gyakran szöges ellentétben állnak egymással – nem csak Bach esetében. Carpenter azonban, úgy tűnt, egyéni, valójában szabados megnyilvánulásaival gyakorlatilag eltrappol Bach mellett egy olyan mellékúton, amelyről aligha lehet tudni, hova visz.
Egy többszólamú, bonyolult felépítésű tétel vagy akár szabályos fuga, nem csak a komponálás, hanem az előadás során is megköveteli, hogy bizonyos „szabályszerűségek be legyenek tartva, ha nem így történik, ennek a közönség látja kárát, még ha úgy tűnik, a virtuóz tűzijáték pótolja azt, hogy mondjuk a G-dúr, orgonára írt triószonáta első tétele alig felismerhető.
Hogy Carpenter tabukat döntöget, az lehet, de a kérdés felvetődik: ugyan minek?
Infó:
Cameron Carpenter, a különc szupersztár
Zeneakadémia, február 17.
