Sokféle tolvajjal találkoztam életemben.
Akadt, aki engem lopott meg, és volt, aki másokat.
Volt, aki azért lopott, mert nem volt neki, és olyan is, aki azért, mert még nem volt elég neki az, amit addig lopott.
Láttam olyant, akinek szüksége volt rá, és olyant is, akinek már régen nem volt rá szüksége.
Meg olyant is, aki csak szórakozásból vette el a másét.
De egy valami közös volt bennük: akár pénzre, ékszerre, műkincsre, vagy üzletre tettek szert, konkrét, tárgyiasítható értéket tulajdonítottak el.
Ezzel szemben állnak azok a gazemberek, akik arra is képesek, hogy az emlékeinket lopják el.
Elmesélek egy történetet.
Ahogy öregszik az ember, úgy szaporodnak az emlékei. És minél idősebb az ember, emléke annál több. Igaz viszont, hogy fordított arányban csökken azok száma, akikkel a régmúlt történéseit együtt élte meg. Őket különösen meg kell becsülni, hiszen a közös élmény felidézése csak akkor ér valamit, ha velünk van az, akivel átéltük. Ők lesznek egyre kevesebben.
Középiskolai cimborámmal még a közelmúltban is olyan világnézeti különbségek választottak el egymástól, amelyekkel annak idején boldogult úrfi korunkban nem foglalkoztunk. Csak néhány éve lett érdekes a politikai hovatartozás, hiszen annak idején a csajok, a sör meg a zenehallgatás fontosabb volt holmi aktuálpolitikai huncutságoknál. A permanens derűs megalkuvás langyos vizében dagonyáztunk.
Csak később jöttünk rá, hogy foglalkoznunk kellene világlátásunk össze nem egyeztethetőségével is. Majd még később, hogy mégsem kellene.
A barátság mindkét korszakának megvoltak az előnyei. Az előbbinek az, hogy nem kellett állandóan meggyőznünk egymást saját világnézeti tévedhetetlenségünkről, a másiknak pedig az, hogy ennek már semmi szükségét nem éreztük. Ez utóbbinak nagyon praktikus oka volt: hogy legközelebb is leülhessünk ugyanazon asztal mellé.
Erre a korszakra jutott, hogy az unásig ismert történetek kerültek rendre elő, majd ha ezzel végeztünk, nehogy a politikáról essék szó, eljött a semmiről beszélés ideje. (Ebből is látszik, milyen jóindulatú konformisták voltunk.)
Az egyik ilyen hajdani iskolai történet ismételt csócsálásánál jelen volt barátom felesége, aki jó huszonöt évvel fiatalabb nála. Jó(?) neki.
Az általunk mérsékelt hévvel felidézett történet egy pontján közbeszólt:
– Az nem úgy volt.
Én ledöbbentem. A légy röptében megfagyott, a csend hirtelen telepedett közénk. Barátomra néztem. Ő azonban a nős emberek rutinjával elkerülte a tekintetemet, meg persze az asszonyét is.
És a feleség könyörtelenül elmesélte, hogy szerinte hogy volt. (Nem úgy volt.)
Tapasztalatból tudom, hogy barátok feleségeit kijavítani veszélyes vállalkozás, arra még a barátság is rámehet. (Volt, hogy rá is ment.)
De hát itt mégis csak arról volt szó, hogy a történetmesélők aktív résztvevői voltak a históriának, míg aki közbeszólt, nem is élt még akkor.
Hallgattam. Szintén tapasztalatból. Összenéztem cimborámmal.
Szerencsétlen, elgyötört tekintettel nézett rám, felvonta a vállát, és odafordult az asszonyhoz:
– Igazad van anyukám. Rosszul emlékszünk.
Újabb bizonyítékaként az időskori, házastársi – megfelelő rész aláhúzandó – megalkuvásoknak.
Tán, ha egyes szám első személyben mondja, megbocsátok neki.
Így azonban kis idő elteltével megköszöntem a vendéglátást, és elbúcsúztam.
Még most is emlékszem az asszony értetlen tekintetére.
Pedig nem én loptam el az ő emlékét.
