A Phönix-ház nevű, négy utcára néző luxus lakótömb idestova száz esztendeje épült a budapesti Újlipótvárosban. Ennek egyik szögletében, a Pannónia és a névadó Phönix (ma Raoul Wallenberg) utca sarkán, az árkádok alatt nyílt egy patika. Ez a gyógyszertár ugyanazon a helyen, jóformán az eredeti berendezéssel működik mind a mai napig. Nem sok ilyen üzlet van Budapesten. Azon a környéken, ahol én felnőttem, hamarjában csak kettőt tudok még említeni: egy másik patikát a Szent István körút 28. szám alatt és egy kenyérüzletet ugyanezen a körúton, a Hollán (ma Hollán Ernő) utca sarkán, amelyet a környék őslakosai máig is a régi nevén, Glázner pékségnek emlegetnek.
A gyógyszertárak „helyhez kötöttségét” alighanem egyedi, patinás és drága berendezésük indokolja. Ilyen még például a jócskán a háború előtt megnyílt és szintén máig is működő, a pesti köznyelvben főként csak Örkény patika néven futó gyógyszertár a Blaha Lujza téren, egész pontosan a József körút és a Rákóczi út sarkán. Alapítója, első tulajdonosa Örkény István apja volt, azután már ugyancsak gyógyszerész végzettségű fia, az író is ott dolgozott. A gyógyszertár később a Vörös Csillag nevet kapta, de csak azt követően (ez nem legenda, nem egy egyperces, nem az író groteszk fantáziájának terméke, hanem dokumentált tény), hogy az alapító örököse, Örkény István 1949 végén Sztálin 70. születésnapjának tiszteletére felajánlotta az államnak.
Amúgy ha végigsétálunk a Nagykörúton, meggyőződhetünk arról, hogy az üzletek, cukrászdák, mozik az elmúlt hatvan-hetven év során szinte mind eltűntek, átalakultak, de a felismerhetetlenségig – és valami egészen más rendeltetésű intézmény működik a helyükön. Ez még az egykor oly patinásnak számító kávéházakra is áll, mint a Luxor, a Club vagy az Abbázia. Az utóbbi helyén ma korunk jellegzetes intézménye, egy bank működik, míg a tőle egy saroknyira, az Andrássy úton egykor volt Japán – József Attila és Nagy Lajos törzshelye – sem kávéház többé. De innen kivételesen legalább nem sikerült kiűzni a genius locit, azaz a hely szellemét: a helyiség ma az Írók Boltja.
A hajdani kereskedelmi egységek helyére települt pénzintézeti lerakatok amúgy is az utódlás jellegzetes példái. A Margit híd pesti hídfőjénél, a Szent István körút és a Balassi Bálint (korábban: Személynök) utca sarkán ma működő bankfiók helyén valaha az Ilkovics Jakab Izidor tulajdonolta népszerű cukrászda működött. Ez volt az úgynevezett Kisilkovics. Azért hívták így, mert volt egy Nagyilkovics is, Budapest talán első gyorsbüféje a Berlini (ma Nyugati) téren. Ebben a kocsma és a talponálló étterem keverékének mondható vendéglőben 12 fillérbe került a bableves, 20 fillérbe a főzelék feltéttel. 10 fillérért adták a hely specialitását, a zacskóban elvihető vékony, ropogós rósejbnit. Néhány évvel a háború után az alapító Ilkovics kivándorolt és öccse lett az új tulajdonos, ám őt hamarosan kitelepítettek a fővárosból, az akkorra államosított vendéglő azonban Népbüfé néven tovább élt. De az sem sokáig. A késő estig nyitva tartó Ilkovics büfé (mert a nép akkor is csak úgy emlegette) valóságos lebuj, lumpen elemek, bűnözők, prostituáltak tanyája lett, ahol gyakori volt a balhé. A hatóságok eleinte sűrű razziázással próbálkoztak, de amikor ez sem segített, a rossz hírű büfét (lásd: fürdővízzel a gyereket) rövid úton bezáratták. Azután – nehogy véletlenül feltámadjon – für alle fälle magát az épületet is lebontották, éppen, hogy nem hintették fel sóval a nyomát. Mi van ma a helyén? A Nyugati téri aluljáró egyik kijárata.
Viszonylag inkább megmaradtak, bár többé vagy kevésbé átalakulva, már-már levegő után kapkodva a pesti áruházak: a napjainkban hol megnyíló, hol bezáró Párizsi (ahol Hekus Dönci gyilkolt), a Corvin (ott működött az első budapesti mozgólépcső), a Rákóczi úton az Otthon (leánynevén: Magyar Divatcsarnok), majd a jóval szerényebb Gólya a Nagymező és a Király utca sarkán, valamint a Fényes a Kálvin téren. (Fényes nevű áruház egyébként ma is van egy, csak éppen Tatán).
Effajta, az égvilágon mindent árusító, de összehasonlíthatatlanul kisebb üzletek voltak – igaz, csak faluhelyen – a szatócsboltok. Ott zsákból mérték a sót, a lisztet, a cukrot, esetleg a rizst is, hasáb alakú üvegtárolókból vették ki a gyerekeknek a cukorkát, fiókokból varázsolták elő a befőttesgumit, az evőeszközt, a cérnát és a ragacsos légyfogót, amelyből – nem kereskedelmi célból – amúgy is lógott a boltban jó néhány. De ha kerékpárpumpát, petróleumlámpát, lapátot, ásót, kapát, gereblyét kért a vevő, Samu (esetleg Izsák vagy Mózes) bácsi azt is előkerítette a bolt hátsó helyiségéből. Ezekben az üzletekben, ahol a kereskedő személyesen ismerte vevőit és kölcsönös volt bennük a bizalom, többnyire még hozomra, vagyis hitelbe is lehetett vásárolni.
A nagyobb városokban azonban jobbára a szaküzletek voltak a jellemzőek, talán csak a trafikok kivételével. Ez utóbbi árudák – hol egy szuterénben, hol különálló bódékban, vasútállomásokon – a dohányárun kívül rendszerint levélpapírt, képeslapot, borítékot, postabélyeget, újságot, villamostantuszt, tollat, ceruzát, később totószelvényt is tartottak, szeszes italokat azonban (mint manapság dívik) kategorikusan nem. Miután egy ilyen bolt üzemeltetéséhez nem kellett különösebb szaktudás, viszont ha szerényen is, de meg lehetett belőle élni, a trafikengedélyeket a hatósági jótékonyság elsősorban az egyéb megélhetési forrás nélkül maradt hadirokkantaknak, hadiözvegyeknek juttatta.
A fővárosra mindenképpen a szaküzletek voltak a jellemzőek. Egyik-másik szakterületet Budapesten csak egyetlen bolt képviselte. Ilyen monopolhelyzetben volt például a cserkész egyenruhát árusító üzlet a Nagy Sándor (ma Nagysándor József) utcában, egy bűvészeszköz bolt a József körúton, vagy az utóbbi tőszomszédságában a „Saját hangja – vigye haza” névre hallgató kereskedelmi vállalkozás, ahol néhány pengőért bárki hanglemezre mondhatta, amit akart. (Merthogy akkoriban – hihetetlen, ugye? – még nemhogy okostelefon, magnetofon, de más, mindenki számára hozzáférhető hangrögzítő kütyü sem létezett.) Voltak persze más, fogalomszámba menő üzletek is Pesten, és nemcsak a Váci utcában. A Vilmos császár (ma Bajcsy-Zsilinszky) úton működött például egy kulcs-, zár- és szerszámbolt, amelynek cégtábláján nemcsak a kereskedő neve és az ott kapható áruk voltak olvashatók, mert a tulajdonos – nem minden nagyzolás nélkül, erősen amerikai mintára – azt íratta rá, hogy Kulcskirály. Ámbár hasonló királyok másutt is akadtak.
Ezek után jöttek az azóta is létező, vagy éppenséggel más névre hallgató kisebb boltok: papírkereskedés, órás, drogéria, könyves-, játék-, kegyszer-, bútorbolt, fűszer és csemege (esetleg: fűszer és gyarmatáru), hentes és mészáros, pék, tejcsarnok. (Nem volt viszont szupermarket, kínai üzlet, Döner kebab, és fodrászüzletből csak női létezett – az urak borbélyhoz jártak.) Mindezekben a hajdani boltokban a főnök úr, továbbá a segéd és az inas (akit még vizesnyolcasnak is neveztek, mert reggelenként, nyitás előtt az ő dolguk volt a vizeskannából nyolcasokat locsolni a poros járdára) egyaránt „nagyságos asszonynak” vagy „kisasszonynak” szólítottak jóformán minden betérő nőt (persze a cselédeket azért nem), az üzletükbe betévedő férfi vevőknek pedig azt rikkantották, hogy „van szerencsém!”, esetleg: „alászolgája!”