Néhanapján jó ötletnek tűnik újra felvenni a fonalat és befejezni
azt a bizonyos pulóvert, amit elkezdtem belőled
magamra kötni.
Mikor azok a nagy hidegek voltak és én pólóban
mászkáltam a hóesésben, meg a kilencven kilométer/órás széllökésben.
Bár az innenből már inkább csak kilencvenórás
mint kilométer meg széllökés.
Szóval néhanap tényleg eszembe jut az a fonál,
ami igazából mostanra maximum rojtos gombolyag és
fogalmam sincs, hogy hogyan is kell kötni,
meg hát ugye itt ebben a csodálatos tavaszban minek a pulóver?
Igaz, esténként néha fázom, ilyenkor kölcsönkérek valakitől
valami olyasmit, mint amit annak idején terveztem,
vagy inkább álmodtam az éber éjszakáimon.
De tényleg eszembe jut néhanapján, hogy meg kéne tanulni megint kötni,
mert hát most veszem észre, hogy nem is te voltál a fonal,
hanem én.
Te a szabásminta voltál, vagy.
Amit valahogy ebben-abban, így-úgy megtalálok,
felfedezni vélek és próbálom rájuk kötni
ezt az egyre amorfabb pulóvert.
De most mintha tényleg elfelejtettem volna kötni és
legszívesebben átadnám valakinek a gombolyagot,
hogy: tessék, keresd meg a végét, aztán köss valami szépet.
Csak hát, közben elveszítem azt a furcsa képet,
azt a mindenkiből összeállót, ami talán belőled,
talán másból indult ki és
mostanra belekeveredett az a sok- sok minta és folt,
az ilyen-olyan hibák, a többféle méret.
Őszintén szólva én akarom megkötni azt a pulóvert, és ha elkészül, odaadni valakinek, hogy
tessék, azt hittem, hogy ezt valaki másból kötöttem magamra, de mostanra
kiderült, hogy magamból kötöttem valakinek, akiről
nem is tudtam, hogy létezik.
Csak remélem, hogy lesz majd akkorra, akkora, hogy mikor elmúlik
a tavasz meg a nyár
ketten is
beleférünk
