Akkor már legalább két hete nem néztem meg a Facebook-oldalát. Legalább. Vagy majdnem? Mindegy. A lényeg, hogy kezdtem túltenni magam ezen az egészen. Rajta. Ahogy anyám mondogatta a vasárnapi tofus csirkemell fölött, ha meglátogattam. (Szigorúan a páros heteken, mert a páratlanokon apámmal mentünk étterembe, véres és tocsogó dolgokat enni.) „Látszik, hogy kezdesz visszatalálni önmagadhoz.” A barátnőm kevésbé szofisztikáltan fogalmazott: „Figyu, ez egy elcseszett történet volt az első perctől kezdve. Becsövezve ismerkedni? Mégis, mire számítottál?” Semmire. Nem erre.
Szóval a megérzés, a hatodik érzék vagy az univerzum üzenete, nem tudom. Mindenesetre odakattintottam. Először fel sem fogtam, hogy róla van szó. Azt hittem, valamelyik ismerősének kell. Súlyos baleset… nagy vérveszteség… és most irányított véradás… nulla negatív… bárhol az országban… csak menjenek. Aztán a személyi adatok részhez értem, ott volt a neve, de még akkor se értettem… Egészen addig, míg meg nem láttam az anyja nevét. Ezen mennyit nevettünk, amikor elmesélte, hányszor kellett végighallgatnia a viccet, hogy „apád jól kifogta!”. Az anyukáját ugyanis Csuka Herminának hívják, az apját meg Kapás Tibornak. Szóval anyja neve Csuka Hermina, született 1994. január 18-án. Akkor végre megértettem, hogy neki kell a vér, és hogy a nővére posztolt az oldalára.
Remegett a kezemben a telefon, ahogy rákerestem, hogy meddig vannak nyitva. Délután fél hat volt, ha szerencsém van, negyed hétre odaérek, gondoltam, de fél hét lett belőle, mert az utcánk végéből vissza kellett futnom a személyimért. A portás még éppen beengedett, aztán zárta az ajtót, hogy innentől már csak kifelé lehet.
Nem jártam ott azóta. Jó két éve. Február közepe volt, napos kora délelőtt. Baromira féltem, de megfogadtam, hogy ha sikerül az államvizsgám, teszek valami jót. Valami önzetlent. A véradás apám ötlete volt, ő katona korában többször is adott. „Na, azért nem egészen önzetlenül, kaptunk érte egy soron kívüli eltávot.” Anyám persze ellenezte, szerinte az univerzum nem kívánja tőlem, hogy a véremet ontsam egy nyamvadt angol államvizsgáért, ültessek inkább egy fát, vagy fogadjam meg, hogy egy évig nem eszem húst. (Ezzel legalább apámat is sikerült volna felbosszantani, kereshettünk volna más éttermet az Óriás Bécsi helyett.) Ha már fogadalom, legyen tétje: a tűtől jobban féltem, mint a vegaságtól, így inkább a tűt választottam.
A véradóban mindenki rém kedves volt, nyilván látták, hogy az egyik lábamon ott a nyúlcipő. A vérnyomásom a szokásos 90/60 helyett 150/80-ra ugrott, de megnyugtattam a doktornőt, hogy nekem csak akkor annyi, ha orvost látok. A nővér végigtapogatta a vénáimat, és átfektetett egy másik ágyra, mert a bal karomon látott némi esélyt, hogy vért sajtolhat a hitványka vénámból. Automatikusan anyám egyik légzőmantráját kezdtem mormolni magamban.
Később arra is gondoltam, hogy a vénáim tehetnek róla. Mert ő is balos volt, így kerültünk egymás mellé. Nem is néztem arra, amikor mellém fektették, hogy véletlenül se lássam meg a kis mérlegen billegő, áttetsző zsákot a vérrel. Csak akkor kaptam fel a fejem, amikor a nővér megkérdezte, hogy egyedül jött-e vagy a párjával. Ez olyan fura volt, hogy miért is érdekli. Végül is vért adni nem tartozik a bevett randiprogramok közé. Általában legalábbis. És akkor ő olyan természetesen, hogy a nővér egy pillanatig sem kételkedett, rávágta, hogy én vagyok a párja. Én meg csak néztem, hogy mi van? Az volt, hogy Valentin-nap volt. És ennek örömére, akik párban jöttek, azokról készítettek egy közös fotót, és részt vehettek egy sorsoláson. Wellnesshétvégét lehetett nyerni Hévízre.
Tettem egy negyed fordulatot, hogy jobban megnézzem, és kivételesen még a saját véremtől se lettem rosszul. Magas volt (legalábbis lelógott a lába az ágyról), barna, és nevetett a szeme. És amikor a nővér lehajolt, hogy állítson valamit a gépen, rám kacsintott. Én meg visszamosolyogtam, azt hiszem. Aztán csak feküdtünk egymás mellett, folyt a vérünk, teltek a palackok, a nővér lefényképezett bennünket, mi meg mosolyogtunk rendületlenül. És mosolyogtunk akkor is, amikor a nővér azt mondta, minket a Jóisten is egymásnak teremthetett, különben hogy lenne lehetséges, hogy mind a ketten 0 neg.-ek vagyunk. Két ritka kincs, két Jolly Joker, minden véradóállomás álma. Nekem addig fogalmam sem volt róla, hogy ilyen ritka kincs vagyok, meg, bevallom, a vércsoportokról se sok, talán elblicceltem azt a bioszleckét. Csak annyi rémlett, hogy az azonos pólusok taszítják egymást, de az fizika, nem biosz.
Letelt a pihenőidőm, elmehettem volna, de a nővér azt mondta, várjam csak meg nyugodtan a „páromat”. Akkor már tudtam, hogy Ádámnak hívják, a véradóktól állandóan a nevüket kérdezik, nehogy összecseréljenek valamit.
A wellnesshétvégét persze nem mi nyertük, de nem számított. Attól kezdve, hogy kisétáltunk a Karolina úti intézet kapuján, már semmi sem számított. Két évig tartott, és még most sem tudom, miért lett vége. Csak azt, hogy már van egy másik lány, akivel idén talán együtt ünnepelték a Valentin-napot, és hogy én még egyáltalán nem vagyok túl rajta.
A hangom is remegett, nem csak a kezem, amikor a recepciónál az adatait bediktáltam, és kértem, hogy ne mondják meg, kitől kapja. Megismertem a nővért, ugyanaz volt, csak a haja lett rövidebb. Ő persze nem emlékezett rám. Csak annyit kérdezett, családtagnak lesz-e, de megráztam a fejem, hogy nem, egy kedves ismerősnek. „Milyen szerencse, hogy mind a ketten 0 neg.-esek” – mondta, és megkereste a hitványka vénát a bal karomon.
Kint már sötétedett. Feküdtem az ágyon, nyitottam és zártam az öklömet, hogy folyjon a vérem, folyjon le minél előbb. Biztos voltam benne, hogy túl fogja élni. És fogalma sem lesz róla, hogy ott keringek az ereiben, most már mindig, amíg csak világ a világ.
