„Londonból jelentik, hogy az európai háború közepette szinte észrevétlenül elindult Liverpoolból délsarki expedíciójára Sir Ernest Shackleton. Útjuk első állomása Buenos Aires, ahol október 18-án fölszállnak az Endurance hajóra, amely azután elindul velük a déli pólus felé. Shackleton azt hiszi, hogy november közepén eléri a jégzónát. Az expedíció tizenegy tagja már útban van a tasmániai Hobart felé, ahol az Aurora hajó várja őket. Az expedíció két csoportja a Ross-tengeren fog találkozni 1915 tavaszán. A háború ártott az expedíció fölszerelésének, mert például nem vihetett magával többféle elektromos gépezetet, amelyet csak Braunschweigben lehet kapni.” Így tudósította olvasóit a Népszava 1914. szeptember 28-án. Ez volt a terv, aztán minden másképpen alakult.
Kutyaszánnal a déli kontinensen át
Shackleton pár évvel korábban éppen csak lemaradt a dicsőségről, hogy elsőként érjen a Déli-sarkra, 160 kilométerrel a cél előtt volt kénytelen visszafordulni (lásd keretes írásunkat). A norvég Roald Amundsen megelőzte, akárcsak honfitársa, Robert Falcon Scott – igaz, ő az életével fizetett a sikerért. Ezután állt elő Shackleton még merészebb ötletével: Dél-Amerika felől kutyaszánon átszeli a jeges kontinenst, háromezer kilométer hosszan, majd Új-Zéland felé tér haza. A Birodalmi Transzantarktiszi expedíció tagjai 1914 augusztusában pár nappal azután szálltak hajóra, hogy Nagy-Britanniában elrendelték a háborús mozgósítást, maguk mögött hagyva a vérontásba masírozó Európát.
Útban a Déli-sarkkör felé, a civilizáció utolsó állomásán, Dél-Georgia szigetén hiába intették őket az itt állomásozó norvég bálnavadászok, hogy a nyár derekán szokatlanul jegesedik a tenger, Shackleton azt felelte, angolként épp eleget várt már a jó időre. December 5-én nekivágtak. Lélegzetelállító látvány fogadta őket: a rózsaszínes fényben ragyogó jégtáblákon lusta fókák és pingvinek sütkéreztek. Bálnák szegődtek melléjük, némelyik nagyobb a hajónál. Fölöttük albatroszok és viharmadarak keringtek. Csakhogy alig 30 kilométerre a kiszemelt kikötőhelytől, körbezárta őket a torlódó jég.
Mozdulatlanná merevedtek – a legénység egyik tagjának hasonlatával –, „mint mogyoró a tábla csokiban”. Nem volt más lehetőségük, csak áttelelni. Felkészültek a hosszú sötétségre. Élelmük volt. Kutyaszánversenyeket rendeztek, fociztak a jégen. Leonard Hussey meteorológus bendzsózott. Júniusban koccintottak a napfordulóra. Nem az embereken múlt, az Endurance adta meg magát. A jég fokozódó nyomása – puskalövésre emlékeztető hangok kíséretében – lassanként szétroppantotta a hajótestet. A missziónak befellegzett, egyedüli céljuk a túlélés maradt. Sátrakba költöztek át, a szánokat, a kutyákat, a tartalékokat kimenekítették. Shackleton rezzenéstelen arccal kiadta a parancsot: „Hazamegyünk.”
A következő hónapokban sok mindennel próbálkoztak. El akarták húzni a mentőcsónakokat a jég széléig, de nem boldogultak. Shackleton kénytelen volt folyamatosan módosítani a terveken. Ekkor mutatkoztak meg rendkívüli vezetői képességei: a bajban is össze tudta tartani a csapatát. Pedig voltak drámaian nehéz pillanatok. Például, amikor agyon kellett lőni hűséges társaikat, a szánhúzó kutyákat. Az ítélet-végrehajtó Frank Wild parancsnokhelyettes így emlékezett: „Sok embert ismerek, akit szívesebben lepuffantottam volna, mint a kutyák közül a leggyengébbiket. Az volt a legpocsékabb feladatom egész életemben.”
Sodródtak a jégtáblán, fókára vadásztak. A 240 kilométerre fekvő Snow Hill Islandre akartak eljutni. Lakatlan sziget volt, de tudták, hogy az elővigyázatos bálnavadászok élelmiszerkészleteket tartanak ott, hajótörés esetére. Már több mint egy éve hánykolódtak. A nyári enyhüléskor félelmetes rianások repesztették meg a jeget, ezért egymáshoz kötött csónakokban aludtak. Mire sikerült vízre szállniuk, többen is a végüket járták, kimerülten, a fagy- és éhhalál küszöbén. Shackleton ekkor megint improvizált, és közelebbi úti célt választott. Egy kietlen sziklazátonyon, az Elefánt-szigeten léptek ismét szárazföldre – több mint 16 hónap után.
Ott azonban nem volt életmentő depó. A névadó elefántfókákra legfeljebb addig vadászhattak, amíg el nem fogy a lőszer. Ráadásul tudták, hogy sohasem fogják keresni őket az isten háta mögött. A külvilág már leírta őket. Éppen ezekben a napokban, 1916. április 19-én jelent meg róluk újabb, egymondatos hír a Népszavában: „A Berliner Tageblattnak jelentik Amszterdamból, hogy szakértő körökben meg vannak győződve róla, hogy Sir Ernest Shackleton expedíciójának főhajójával, az Endurance-szal elpusztult.” Ezalatt a különc skót hajóács, Chippy McNeish elképesztő leleményességgel készítette fel a legnagyobbik, vitorlás mentőcsónakot az újabb odüsszeiára.
Nem csupán sodródtak
A legénység hat válogatott tagja április 24-én beszállt a lélekvesztőbe, és társait hátrahagyva segítségért indult. Dél-Amerika csücskénél közelebb volt a Tűzföld, de az uralkodó széljárás miatt nem érhették el. Így az 1300 kilométerre fekvő Dél-Georgia szigete felé vették az irányt. Négyórás váltásban eveztek, kormányoztak és pihentek. Egyetlen navigációs eszközük egy szextáns volt, ám a borult égbolt alatt annak sem vették sok hasznát. Frank Worsley, az új-zélandi hajóskapitány ösztönből irányított, mint kiderült, mesterien. Hullámokon és viharokon át, tizenhét nap alatt elérték a bálnavadászszigetet. Csakhogy a rossz oldalán. Így az erejük végén járó utazókra még várt 35 kilométer gyaloglás, hegycsúcsok, szakadékok és gleccserek között, térkép nélkül. Hárman ezt is legyűrték: Shackleton, Worsley és Tom Crean.
Az állomás norvég személyzete nem hitt a szemének, amikor megpillantotta a vadonból elővánszorgó, torzonborz kísérteteket. A főnök, Thoralf Sörlle először meg sem ismerte Shackletont, hiszen halottnak hitte, azután örömében elsírta magát. Ezután még vissza kellett menni a többiekért. Újabb három hónapba telt, mire Chile felől, bérelt hajóval, negyedik nekifutásra végre kimentette hátrahagyott embereit az Elefánt-szigetről. Azok is már csak a csodára várhattak, de fanatikusan hittek a parancsnokukban, aki azt ígérte, visszamegy értük. Mind túlélték, és hazajutottak. Valószerűtlen kalandjaikat az expedíció fényképésze, az ausztrál származású Frank Hurley örökítette meg. Egy ponton még vitába is szállt Shackletonnal, hogy magukkal vigyék-e a pluszterhet jelentő fotós felszerelését. Azzal érvelt, ha nem is élik túl, legalább a fotókon fennmarad a 28 ember életének utolsó egy éve. Végül kiegyeztek, egyetlen doboznyi negatívot vittek magukkal. (A kilencven, celluloidokon és vékony üveglemezkéken tárolt fotót a Brit Királyi Földrajzi Társaság 80 évvel később digitálisan restauráltatta és kiállította.)
A felfedezők persze megkérdezték: ki nyerte a háborút? Döbbenten hallották, hogy még nincs vége, és amíg ők az életükért küzdöttek, milliók estek el a harcmezőn. „Az egész világ megőrült” – mondta az egyik bálnavadász, a túlélők némán meredtek maguk elé. Az expedícióról szóló érzékletes beszámolójában Paul Dowswell azt írja: „A szögesdrótok, tankok, mérges gázok, lövészárkok korában a Shackletonhoz hasonló kalandorok fölött eljárt az idő” (True Polar Adventures, 2003). A parancsnok „dicsőséges kudarca” alig érdekelt valakit, amikor 1917. május 29-én hazaérkezett Angliába. Tervét, az antarktiszi átkelést csak négy évtizeddel – és egy világháborúval – később valósították meg, már gépesítve, speciális lánctalpas hójárókkal és traktorokkal (1955–58).
Halottnak hitték, de visszatért
