Sokáig pánikfőző voltam. Vagyis csak akkor álltam a tűzhely mögé, ha már korgott a gyomrom, az éttermekkel viszont spórolnom kellett. Két nagy csapás volt: tészta bármivel (dió, bolognai, milánói, bármi maradék, ami jól mutat rajta), illetve a tej és társai (tejbegríz és -rizs, hevenyészett császármorzsa). Néha egy lángos. Ezt otthon mi, a férfiak, gyúrtuk össze gyerekkoromban, mert erős kéz kell hozzá, ha finomat és puffadós szeretne az ember, így bármikor elő tudom kapni magamból a „receptet”. Említettem már, hogy én lekvárral szoktam enni, emiatt többször is keresztet vetettek a tóparti lángososoknál, pedig ők aztán láttak már mindent a világhódító oroszoktól a péppé ázott angolig. Annyit elértek azért, hogy én viszont ma már a fokhagymásnál nem vetek keresztet, a tejfölt viszont még most sem értem a lángoson, nálam ez a szent mű meggyalázása, túlgondolása, mintha majonézt raknánk a töltött káposztára, hogy franciásabb legyen.
Ne legyen.
Apámnak két kajája volt, amit kizárólag ő csinált magának: a hagymás tojás és a sztrapacska. Rejtély, hogy miért hívta így, később kiderült, hogy igazából ez tócsni: reszelt krumpli összedolgozva némi liszttel és tojással, borssal fűszerezve, aztán forró olajban kisütve. A mi családunk enyhén szólva válogatós, nagyjából harminc-negyven étel körül mozog a kínálat, amikor megismertem az ázsiai konyhát, sikerült ezt némiképp megdupláznom, és ezzel el is húztam mellettük. Anyám néha még ma is kétségbeesetten néz rám, ha délben a városban eszünk, hogy ő bármit bevállal, csak ne kínaiba menjünk (a kínai a gyűjtőneve mindennek, ami egzotikus). A „bármi” többnyire csirkét jelent, ahogy apámnak a rostélyos jelentette a világ mozdíthatatlan alapkövét. A halat is csak akkor eszi meg, ha nincs halíze, és nem is néz ki úgy, vagyis ha rántott csirkének álcázza magát, szálka nélkül. Egy pszichológus gond nélkül megélt volna belőlünk.
Az utóbbi időben viszont elkezdtem kedvvel főzni. Kikapcsolódásként (ilyenkor a legjobb fejben dolgozni, csiszolni egy-két karaktert, eljátszani több lehetőséggel egy már majdnem kész jelenet kapcsán), meg élvezetként. Az első, amit beépítettem az étrendbe az a tonhalsteak volt, aztán jött nagyon sok gomba, hogy ne egyek olyan sok húst. Utoljára pedig A séf című filmből importált pasta aglio e olio volt, ami a világ legegyszerűbb kajája, mégis tele van remek ízekkel. Fokhagyma kell hozzá, petrezselyem, csilipehely, kis citrom, bors és jóféle tészta. Tényleg rá lehet kattanni. Imádom a filmben azt a jelenetet, amikor Jon Favreau átnyújtja Scarlett Johanssonnak a húsvillával tálalt pastát, és az beleharap… Ami az arcán elomlik, azt tudja ez a nagyon egyszerű recept.
De kísérletezni szeretek a legjobban az otthoni maradékokkal. Persze jó, ha találok hozzá némi húst, kolbászvéget, de ha nem, akkor is megoldom. Többnyire én eszem meg, de vannak követőim. Mirci, a cukros macska, aki csak speciális tápot ehet, már a hagyma pirításakor lecövekel mellém. Persze ő nem annyira mérvadó, mert bármit megenne, ami zörög, de akkor is. Akkor voltam a csúcson, amikor Dusi kijelentette, hogy bármi jöhet, amit Zsiga-apa főz.
A minap is nekiálltam magányos karanténomban összeütni valamit, még a laptopot is kivittem, hogy ne szalasszam el a gyorskorcsolyát az olimpián. Ritkán lehet télen magyar színeknek drukkolni. Anyám szurkolt utoljára a Regőczy-Sallay kettősnek 1980-ban, de én akkoriban úgy véltem (nyolcévesen), hogy igazi férfi jégtáncot nem néz, a leszúrt Rittbergerek között azt élveztem, ha valaki a jégre huppant. Szóval elkezdtem pirítani a hagymát, s közben megpróbáltam megérteni a sportág lényegét. Maga a verseny kész szemfényvesztés, mert hiába ér célba bárki bármilyen helyen, egy öltönyös úr utána lazán kikorcsolyázik a képernyőhöz, rábök valamelyik tülekedésre, nyomkod pár gombot, aztán gyorsan kizár ezt-azt. Így lesz az utolsóból első, az elsőt meg száműzik, amiért pofátlanul gyorsabb volt a többieknél. Pekingben főleg a kínaiak szóba jöhető ellenfeleit szórták ki. Kábé olyan ez, amikor a vízilabdában fújnak kiállítást, nincs más választás, hinni kell a sípos embernek. Hogy ő tényleg látja azt, amit mi nem.
Arra már nem egészen emlékszem, hogy mikor égett oda az egész ragu: amikor megnyertük a döntőt, vagy amikor elvették az aranyat. Könnyen lehet, hogy az utóbbi akkor történt, amikor laza mozdulattal a mosogatóba vágtam a serpenyőt. A kínai nyelv gazdagságát idéző káromkodással. Éhesen fogadtam meg, hogy a női kézilabda után (lásd: olimpiai és vébédöntő) gyorskorcsolyát sem nézek többet. Ennél már az is jobb, ha kisorsolják a győztest.
Amit Kína jobb kezével adott, most elvette a bal kezével, valahogy így fordítottam le magamnak az egészet, s közben fejet hajtottam a Liu testvérek előtt, ahogy mindezt kezelték. Én az egri védők elszántságával forró olajat öntöttem volna a jégre, de hát nem én húzok korcsolyát minden nap. Ott maradtam hát a győzelem és a jóllakottság eufóriája nélkül. Azóta is gondolkodom olyan recepten, ami mindezt semlegesíteni tudná. Egyelőre nem jutottam messzebb az édes-savanyúnál.
