Felhívott egy jóbarátom, hogy elújságolja, megkapta a negyedik oltást is. Aztán amikor hallotta, hogy azt számolgatom, kerek fél éve már, hogy harmadjára oltakoztam, határozottan rám szólt: menjél el, adasd be te is! Végre egy világos szöveg, gondoltam magamban, milyen kár, hogy a barátom fafaragó művész, nem pedig az országos tisztifőorvos.
Bárkivel beszélek manapság, a beszélgetésben két momentum biztosan előkerül: hogy az ismeretségi körben most épp hányan covidosak és mennyire, illetve hogy ki mit hallott, érdemes-e már beadatni a negyediket. Van ennek az egésznek valami ismerős, halódó kádárizmus jellege: a nyolcvanas évek végén, történész hallgatóként gyűjtöttem a politikai pletykákat, egész szép kollekcióm volt. Kifosztottak egy fegyverraktárt, ellentámadásra készülnek a munkásőrök, Grósz már Kubában van, ilyenek – csupa marhaság, de az világosan kiderült belőlük, hogy akkoriban már senki sem hitt el a hatalomnak semmit. Most ugyanígy vagyunk: az utcán egyre többen viselnek maszkot, a legelszántabb értekezlet-szervezők is zoomra váltanak, az aggódók a szomszédasszonyt kérdezgetik, érdemes-e felvenni a negyediket. Aztán pedig mélységes szkepszissel megnézik az Operatív Törzs aznapi számait, hogy mit ütött a hasára Müller Cecília, mennyi az új fertőzött.
Kettévált a valóság. Egyrészről ott van az, amit a saját szemünkkel látunk. A kiürült osztálytermek, a folyton beteg pedagógusok, a hét lakat alatt tartott kórházak a borzasztó körülményeikkel, no meg az abszurd gyakorlat, hogy hiába dől ágynak egy egész család, jó, ha egyvalaki ki tudja magának brusztolni az állami tesztet. Ő a hivatalos beteg, a többiek a magántesztjükkel a közelébe sem kerülnek a statisztikának. És ott van az Orbán-kormány Csodaországa, ahol óriásplakát gyógyítja a covidot. Ebben az álomvilágban a járvány már régen le van győzve, minél több ember van egy helyen, annál jobb, és innen csak egy újabb méregdrága sportesemény hiányzik.
A napi száz halottról pedig most már szó se essék.