Az altatóorvos szerelmes a sebészbe. Más szóval: semmi különös, csak a szokásos. De Szabó bácsi feje eltűnt, és nem találják sehol. Ez már merőben meglepő. Lett is fejetlenség! Mert ilyen felelőtlenség felett semmilyen körülmények között sem lehet szemet hunyni. (Ezek a kórházigazgató szavai.) Ezért – meg mivel a műtét amúgy remekül sikerült, azonban a rokonok elé mégsem állhatnak oda: kérem, a bácsi jól van, csak hát adódott egy aprócska probléma – a patológiáról kölcsönkérték egy idősebb elhunyt fejét.
Máskülönben női holttestről volt szó. Ugyanis általános tapasztalat: az arcon bizonyos kor felett eltűnnek a nemekre jellemző karakteres vonások, és szép lassan férfi és nő hasonlóvá öregszik. Tehát a hozzátartozóknak nem fog feltűnni a dolog – örvendezett a kórházigazgató, aki mindennél jobban rettegett a sajtóban megjelenő esetleges negatív hangvételű cikkektől. A rokonok boldogok voltak, és felszabadultan puszilgatták a megboldogult női beteg fejét, amelyet bravúros módon a malőrt okozó sebész illesztett az eltűnt fő helyére. Az altatóorvos közben a női WC-ben zokogott, és dühös üzeneteket küldözgetett a sebésznek, aki ezúttal nem hagyta magát összezavarni, és csak a munkájára figyelt, mert a múltkori rémes baklövés az elguruló fejjel kissé nyomasztotta.
Szabó bácsi feje három hét múlva került elő kissé megviselt állapotban. Kiderült, amikor a sebész idegességében véletlenül lenyisszantotta a beteg fejét, az altatóorvos üzenetét olvasta, ahol ez állt: te szemét disznó, mindent elmondok a feleségednek; a sebész meg zaklatottságában csak vágott összevissza. Szabó bácsi feje udvariasan legurult a műtőasztalról, végiggördült a folyosón, majd kellemes huppanásokkal leszökdécselt a lépcsőn. Amikor kiért az utcára – ki tudja, miért –, határozott fejmozdulattal jobbra tért, és rögtön az első utcasarkon megtalálta a kiskocsmát. Ide nyomult be, és lelt jó társaságra.
Most pedig iszonyú fejfájás gyötri, ugyanis olyan másnapos, mint egy kiöregedett versenyló (ezek az ő szavai), és azonnal fájdalomcsillapítót kér. – Apropó, hol a testem? – vonta kérdőre az értetlenkedő és zavarodott kórházi dolgozókat.
– Szabó bácsi – nyilatkozta ki a kórházigazgató, miután nem akadt jobb ötletük, és a környék kocsmáiban duhajkodó fejet egy tárolóban helyezték el – olyan, mint egy romantikus nagyregény: csupa túlzás, csupa elvetett sulyok.
Szó, mi szó, Szabó bácsi feje igazi fejtörést okozott az egészségügyi intézményben, mivel egyszer nem fizette ki a pincért, máskor összehányta a pultot, szétverte a berendezést – és ami az utolsó csepp volt a pohárban –, a kocsma elé kikötött, Szőrmók névre hallgató kopasz kutyából hotdogot akart készíttetni.
A kórházigazgató szó nélkül fizette ki Szabó bácsi cechjét, hozatta helyre a károkat, de a kutyás incidens után adott húszezer forintot az egyik műtősfiúnak, hogy feltűnés nélkül verje fejbe Szabó bácsit, és legyen már végre vége ennek a rémálomnak.
A műtősfiú alaposan elagyabugyálta Szabó bácsi fejét, de az orvosi műhibából valódi tudományos rémálom lett.
A „beavatkozás” után Szabó bácsi feje komótosan begurult a kórházigazgató irodájába (tölgyfa asztal, perzsa szőnyeg, bőrfotel karfával, az ablakok a kertre néznek), és lendületesen ugrott be a bőrfotelbe, majd nagyot sóhajtott.
– Igazgató úr – mondta némi szemrehányással –, az egy dolog, hogy a műtétem nem sikerült, de mondja meg nekem, mit vétettem én, hogy így bánjanak a fejemmel?
A kórházigazgató idegesen feszengett, mert csak arra tudott gondolni: ha ez a malőr kikerül a sajtóba, akkor neki vége. De az intézménynek is.
Így kompromisszumot ajánlott Szabó bácsi fejének, mert úgy érezte magát, mint a nagy államférfiak, akik időben ismerik fel: jobb az ördöggel időben egyezséget kötni, mint az országot romba dőlni hagyni. Szabó bácsi feje elégedetten hümmögött.
De Szabó bácsi is támasztott feltételeket. Főleg azt, hogy varrjanak hozzá egy testet. Ha már olyan hanyag volt a kórház, hogy az eredetit elkártyázta, akkor ő valami híres színész testét szeretné. Leginkább Sean Conneryét. Ő meghalt – mondták. Jó, akkor legyen más. Talán Brad Pitt. A kórháznak nem áll módjában – próbálta józanságra bírni Szabó bácsit a kórházigazgató – híres színészek testéhez hozzáférni. Akkor addsza vissza a sajátomat! – csattant fel a fej.
– Mindent meg fogunk tenni, hogy megszerezzük Brad Pitt testét – rebegte az igazgató.
A kórházban mindenki utálta a bőrgyógyászt, aki azonkívül, hogy életében nem gyógyított meg egyetlen beteget sem, átkozottul jóképű volt – pont, mint egy filmszínész.
– Az Isten is arra teremtette – suttogta Mefisztó a kórházigazgató fülébe –, hogy a Szabó bácsi-féle fiaskó megoldása legyen.
– Igen, igen – gondolta magában a kórházigazgató –, de mégsem olyan egyszerű, elvégre ez itt mégiscsak egy kórház, nem pedig valami sarki késdobáló.
– Ha-ha – nevetett gurgulázva Mefisztó –, ha-ha.
Szóval újabb húszezres a műtősfiúnak, és a kibillent teremtés megint a helyére kerül – vélte a derűlátó intézményvezető. De ahogy azt már a derék olvasó is sejtheti, ebben a történetben semmi sem úgy alakul, ahogy azt a szereplők eltervezik – pont, mint az életben. Szóval másnap vidáman fütyörészve jött be a kórházba a bőrgyógyász az emberiség romlására semmit sem csinálni, hiszen látunk-e életünkben akár egyetlenegy embert is, akit meggyógyítottak a dermatológusok. Amúgy görögül a dermatológus azt jelenti: „álorvos”. Így viszont teljesen érthetetlen, hogy a kormányok miért költik – mit költik, pocsékolják – az adófizetők drága pénzét ezeknek a kontároknak az évekig húzódó semmittevésre felkészítő képzésére. Mint ahogy arra sem volt semmiféle józan magyarázat, miképpen lehetséges, hogy hétfőn reggel nyolckor jókedvűen üdvözli ez a kétbalkezes bonviván a betegeit, akarom mondani: az áldozatait. A műtősfiúnak viszont se híre, se hamva.
A kórházigazgató kezeit tördelve fogadta Szabó bácsit a tölgyfa asztalos, perzsa szőnyeges, bőrfoteles irodájában – az ablakok a kertre néznek. Szabó bácsi virgoncan gurult be, és könnyed eleganciával szökkent fel a kényelmes fotelbe.
– Konyak nincs? – kérdezte.
A kórházigazgató, mint akit fejbe kólintottak, szó nélkül töltött és készségesen kínálta kényes vendégét havannai szivarral. Szabó bácsi feje elégedetten fúrta be magát az öblös fotel rejtekeibe. Önfeledten eregette a füstöt és szürcsölve kortyolgatott.
– Szabó bátyám – próbálta kedélyesre fordítani a társaság menetét a slamasztikában lévő intézményvezető –, örömmel jelentem, fáradozásunk sikerrel járt.
Mintegy zárszóként színpadias mozdulattal rántotta le a leplet a gondosan előkészített műtősfiú holttestéről. Szabó bácsi feje kíváncsian kandikált ki a fotelből, majd újra eltűnt.
– Drága igazgató úr – dörmögte a fej valahonnan mélyről –, én régivágású ember vagyok.
Majd a maradék konyakot a perzsa szőnyegre öntötte, a havannai szivart a bőrfotel karfáján oltotta el. Önérzetesen gurult ki a tárgyalásról, mint botcsinálta alvajáró.
Az egész ügy annyira zavaros volt, hogy a kórházigazgató arra a következtetésre jutott: ő, mint szép nagyra fejlődött orvosdoktor, nem fogja hagyni, hogy egy duhaj fej mondja meg neki, mit kell tennie. De Szabó bácsi mintha csak olvasott volna a gondolataiban, mert a sajnálatos lebőgés után két nappal azt hallotta a folyosón pletykáló nővérektől, hogy az intézmény a csőd szélén áll az ő dilettantizmusa miatt, és ezzel az erővel akár a bőrgyógyász is lehetne vezető, mert ilyen ocsmány kontárkodásra még ő is alkalmas. Ha lenne igazság e földön – ami nyilvánvalóan nincs –, akkor olyan erélyes fejre lenne szükség a vezetői székben, mint Szabó bácsi – fecsegték a nővérek. Elkélne egy új fejes – mondták.
A kórházigazgató azonnal az irodájába rohant (tölgyfa asztal, perzsa szőnyeg, bőrfotel, az ablakok a kertre nyílnak) és tanácskozásra hívta a pszichiáter kollégákat.
– Szabó bácsinál – szónokolta az összegyűlt grémium előtt – a neuronális kapcsolódásban súlyos funkcionális diszrupció észlelhető.
– Érdekes – vágott közbe doktor Kovács –, Szabó bácsi szóról szóra pont ezt mondta rólad.
A kórházigazgató úgy vágódott el a perzsa szőnyegen, mint XIX. századi viselős bárókisasszony, aki most kapta a hírt, hogy jegyese elesett a pákozdi csatában.
– Ennek annyi – konstatálta doktor Kovács. A többiek meg egyetértően bólogattak.
Az élet oly őrült, hogy emiatt már nincs is semmi értelme. Szóval senki sem lepődött meg, amikor Szabó bácsi fejét nevezték ki a kórházigazgató idegösszeomlása után az intézmény élére. A fej elégedetten bólogatott.
– A hebehurgya élet fordulatai nem fognak eltántorítani az örökös derűlátástól és végtelen jókedvtől, hogy a szédületes fejlődést ne is említsem, hiszen akkor sem hátráltam egy tapodtat sem, amikor 1957-ben egy ködös téli reggelen főbe lőttek a börtön udvarán. Kanadába egy dollárral a zsebemben érkeztem, és most itt állok önök előtt és annyit mondhatok: fel a fejjel! Most pedig ne zavarjanak.
Boldogan gurult be az irodájába – tölgyfa asztal, perzsa szőnyeg, bőrfotel, az ablakok a kertre néznek –, és miután kinevezte a bájgúnár bőrgyógyászt helyettesének, bezárkózott kedves ivócimboráival a kiskocsmából, ahogy ő fogalmazott: örök időkre.
Elvégre az, akit egyszer főbe lőttek, majd egy balul sikerült műtét során lefejeztek, az igazán megengedheti magának, hogy azt tegyen, amihez kedve szottyan.
