halál;apa;megbocsátás;

- Kocsis Gergely: Apám

Egy éve nem tettem ki a lakásból a lábam, egy fél métert is nőtt a fikusz azóta a sarokban. Pehely, a macskám is egészen nagy lett, már amennyire egy munchkin az lehet. Emlékszem, az elején még annyira szokatlan volt az állandó bezártság, hogy nem tudtam aludni. Csak ültem a nappaliban, és bámultam ki a sötétbe az ablakon. Hallgattam a szokatlan, tapintatlan csendet, csak Pehely dorombolt az ölemben. Néztem a kihalt várost. Most, a kenyai variáns okozta ötödik hullám alatt már egy lélek sincs az utcán, senki sem mer kimozdulni.

Régebben sokat buliztam, én voltam a társaság középpontja. A jó csaj. Hajnalban mindig más pasi mellett ébredtem fel, majd gyorsan összekészülődtem, és már ott sem voltam. Néhány óra elég az intimitásból. Nincsen szükségem feszengős búcsúkra. Anyám mindig is mondta, hogy magamnak való vagyok, és soha nem lesz rendes pasim. Nincsenek is rendes pasik, válaszoltam. Röhögtünk.

Minden pali egy fasz, ez volt talán az első lecke, amit anyámtól megtanultam. Nem sokkal azután mondta, hogy apám lelépett Marcsival, a titkárnőjével. Mindenki tudta, hogy kavarnak. Én is, pedig csak tizenhárom voltam. Ez egy kisváros. A suliban három barátnőm is elmesélte szemlesütve, vörös arccal, hogy hallottam-e. Várakozóan bámultak, de nem reagáltam rá semmit. Akkor már évek óta nem beszéltem apámmal – nem volt miről. Idegenként járt-kelt a házunkban. Csendben evett, némán élt.

Anyám azt mondta, más volt régen: szórakoztató, vicces, sármos. Már akkor is odavoltak érte a nők, anyám szerencsésnek érezhette magát, hogy őt választotta. A hülyéje! Ez még persze azelőtt volt, hogy teljesen kicsinálták volna, mert ráment minden hetedikes csajra a suliban, ahol ő volt a diri.

Azt mondta, megjavult, segített a terápia. Hazugság! Aki pedofil, az pedofil is marad, amíg meg nem döglik. Marcsi is éppen csak tizennyolc volt akkor, amikor felszedte, az előző évben végzett. Apámnak mindig is jó politikai kapcsolatai voltak, elintézte, hogy az eset után is legyen állása a megyei pártszervezetben, persze titkárnővel, hogy odakerülhessen hozzá ez a ribanc az irodába. Tuti, hogy már a suliban kinézte, csak félt a következményektől. Nem is tartott sokáig, ahogy Marcsi húsz lett, ki is tette a szűrét, jöhetett a következő.

Mostanában többet gondolok rá, mint szeretném. Inkább azokra az évekre, amikor még jó volt minden: a lángosozásra Almádiban, a nagy vízibiciklizésekre, amikor rákká pirultunk, a kirándulásokra a Badacsonyon, ahogy liheg, hogy nem bírja már tovább, a nagy nevetésekre a hegytetőn, ahogy szél járja az izzadt testünket, a hajnalig tartó Uno-partikra, hogy azt mondja, szeret, és én vagyok a mindene. Álmomban ezekbe az emlékeimbe menekülök, de időnként ébren is.

Haragszom rá, most talán már ki tudom mondani. Elmondhatatlanul haragszom rá! Egy rohadt hosszú év egymagamban, ez kellett hozzá, hogy ki tudjam mondani.

Elvett tőlem minden jót, ami miatt azt hittem, hogy boldog gyerekkorom volt. Azt is, hogy bízni tudjak bárkiben is.

A fájdalom és a harag ébren tart hajnalig. Egybefolynak a nappalok és az éjszakák. Híg, lassan folyó massza az egész. Nincsenek hétköznapok, hétvégék, sem ünnepnapok, csak a nagy monoton semmi. A bennem növekvő harag puha párnaként vesz körül – ismerős érzés.

Amikor nagyon rossz, rá akarok írni, fel akarom hívni, és az arcába vágni, hogy mindenről ő tehet. De nem teszem, mert úgyis csak hazudna. Nem akarom hallani vagy látni! Szűnjön meg létezni! Fulladjon meg! Miért tette ezt velem?!

Egy órája zokogok, nem tudom megállítani a könnyeimet. Hiányzik az az ember, aki a normális apám lehetne, akiről azt hittem, hogy szeret engem. Fogalmam sincs, mi lehet vele. Lehet, hogy már meg is halt? Sírva alszom el, mint kisgyerek koromban.

Álmomban egy óriási buborékban lebegek, körülöttem idegenek, ismerősök emelkednek-süllyednek az égen. Ők is be vannak zárva egy-egy áttetsző gömbbe. Sodródunk a tiszta kékségben, a napsugár meg-megcsillan az átlátszó burkok peremén.

Megérintem a sajátomat. Mintha felfújható strandlabdához nyúlnék, rugalmas, de ellenálló az anyag. Alattam a mélységben ott a város apró és mozdulatlan, mint egy terepasztal. Nagyon magasan vagyok, de valahogy nem félek. Tudom, hogy a buborék megvéd mindentől. Szél támad, és megtaszítja a hatalmas labdákat egyre közelebb a naphoz. Melegem lesz, pedig csak egy kinyúlt póló és egy sort van rajtam. Úszom az izzadságban. És akkor meglátom őt.

Ott lebeg mellettem az apám, engem néz. A szemében döbbenet, legalábbis úgy hiszem. Megőszült, mióta nem láttam. Lefogyott. Nem áll jól neki, mintha beteg is lenne. Elkapja a tekintetét. Onnantól már nem pillant vissza rám, a nap felé fordul. Két kézzel integetek neki, kiabálok, hogy csak egy másodpercre is, de forduljon felém. Felkapja a szél a buborékainkat, és egyre feljebb emeli. Közelebb sodródok hozzá, a gömbjeink összeérnek. Apám továbbra is tüntetőleg másfele bámul.

Tombol bennem a düh, nem igaz, hogy nem érek annyit se, hogy legalább rám pillantson. Érzem, hogy valamit szorongatok a kezemben. Lenézek. Egy aranyszínű, éles hegyű kötőtűt markolok. Hirtelen elhatározással átdöföm az összeérő buborékokat, a levegő sziszegve szökik ki belőlük. A következő pillanatban eltűnik körülöttünk a burok, és sikoltva zuhanunk a mélybe. Együtt, és mégis külön.

Ordítva ébredek fel, a szívem annyira kalapál, hogy félek, kiszakad a mellkasomból. Levegőért kapkodok. Felülök. Az ablakon kopog az eső. Üres vagyok, mint a mellettem álló borosüveg. Eltűnt a régóta dédelgetett maró harag és a fájdalom. Egyszerűen kizuhant belőlem. Az éjjelióra zöld fénye megcsillan Pehely szemén. Visszaugrik az ágyamra, gondosan tartva a távolságot az izzadt testemtől. Békésen összekucorodik, ugyanezt teszem én is.

Megsimogatom, és hosszú idő óta először nyugodtan hajtom álomra a fejem.

Januárban négy részletet közöltünk Kovács Attila György Röptében a rigó munkacímen készülő regényéből, amely egy jelenkori vidéki magyar város újságja főszerkesztőjének morális és szakmai dilemmáiról ad hírt: a politika szorításában meddig tarthatja fenn az elveit? Van-e egyáltalán döntési lehetősége? Minderről a vidéki újságírói tapasztalatok alapján a szerzővel beszélgettünk.