Nem lehetünk eléggé hálásak az Agave kiadónak, hogy lassan immár húsz éve megjelenteti és gondozza a Philip K. Dick-életművet. Nagy hiányossága lenne a magyar könyvpiacnak, ha a XX. század második felének egyik leginnovatív (szépirodalmi és sci-fi) írójának művei nem lennének elérhetőek a nyelvünkön. A legnagyobb vesztesek persze mi, olvasók lennénk. A legfontosabb regények és novellák már mind a polcainkon sorakoznak, de ezek mellett legalább olyan érdekesek és fontosak a kevésbé ismert művek is. Gyöngyszemek és adalékok. Ilyen a Vulcanus kalapácsa című regény is, melyet a szerző egyik életrajzírója, Lawrence Sutin „középszerűnek” és „az egyik legrosszabb sci-finek” titulál a PKD-ouvre-ben. Az ötvenes években írt, majd az 1960-as kiadásra „felhabosított” kisregény valóban vázlatosabb, elnagyoltabb, mint a nagyregények, a Figyel az ég, a Valis, Az ember a fellegvárban vagy az Ubik, de azért korántsem egy átlagos ponyva, ötletekben ez sem szenved hiányt, sziporkázik itt-ott („pocokfúró”, „sugárceruza”, „kéziatombomba” stb.), noha a kidolgozása hagy maga után kívánnivalókat. Mindenesetre nagyon is élvezhető és elgondolkodtató.
A XXV. század utolsó évtizedében járunk, az 1970-es évekbeli atomháborút követően a Föld nemzetei a saját jól felfogott érdekükben azt a kompromisszumot hozzák 1993-ban, hogy a fajunk megmaradása és a béke érdekében mesterséges intelligencia döntéseire bízzák a világ politikai kormányzását („letaszítva trónjáról Istent”), kizárva az emberi tényezőt a folyamatból. Vagy majdnem kizárva, az emberiségnek csupán a számítógép, Vulcanus 3 adatokkal való táplálása és verdiktjeinek követése marad. Ez a hatalmi felosztás persze nem tetszik mindenkinek, öncélú szabotázsok és csoportos mozgalom próbálja az Egységbe forrt világtársadalmat kibillenteni megkövesedett pozíciójából.
Dick egyéni szereplők mozgatásával képes bemutatni az új világrend utópisztikus világát és az irányítás megszerzéséért dúló csatározást. Ember és gép szembenállását (némi Terminátor-feeling, de ne feledjük: a regény az ötvenes években íródott!), a félelmek és a szorongás, a hatalomvágy, vagy csak a társadalmi mobilitás nüansznyi esélyének kívánalmát – az emberi tényező újbóli térnyerésének követelését a folyamatokban.
Még akkor is, ha nemzedékek hosszú során olyan ideológiai nevelés folyik, mely minden más „lehetséges világot” negligál és ellenségének tekint. Ennek az oktatási szocializációs mechanizmusnak a megvillantása a regény egyik nagy erénye.
A másik a mesterséges intelligenciák közti, a túlélésért folyó sakkjátszma részleges kibontása, ahol az emberek pusztán gyalogok lehetnek, miközben bármikor lesöpörhetik az egész táblát. A gépek racionális, logikai képessége „a jövőbe lát”, még akkor is, ha nincs valódi és aktuális „tapasztalatuk” a világ történéseiről, az emberek mindennapi tevékenységéről (bár a mindent behálózó megfigyelőrendszer, amit az emberek hoznak létre, törekszik ezt kiküszöbölni). Az ember, az emberiség mozgása kiszámítható, statisztikailag és az érzelmi relációk adattá minősítésével, plusz némi szociáldarwinizmussal, mindenképp. Ismerős?
A gépeket ma még emberek kezelik, a következtetéseket is (részben) mi vonjuk le. No de kinek az érdekében? Értjük mi magunkat annyira, mint adott esetben egy nagy teljesítményű számítógép bennünket? Ami/aki a saját létfenntartása érdekében idő múltán önmagunk rabszolgáivá lényegíthet át? Kell egyáltalán ehhez a folyamathoz mesterséges intelligencia? Vagy épp elég a sajátunk?
Hogy globális falunkban mi lehet a mindenki megelégedésére szolgáló társadalmi együttélésre a megoldás, azt a regény homályban hagyja. Az olvasóra vár, hogy tovább- és elképzelje. Megvalósítsa. (Ford. Pék Zoltán. Agave, 2022. 172 o.)
