A 90-es évek elején azok a színművészetis tanárok, akik addig csak Moszkvával és Leningráddal tartották a szoros szakmai kapcsolatot, hirtelen felfedezték, hogy vannak szomszédos országok, bennük színészképzés, és a szabadságtól megmámorosodva nemzetközi workshopot álmodtak. Lelki szemük előtt megképzett a véget nem érő Vas és Szentkirályi utcai nemzetközi bulizás a megfelelő partikellékek fogyasztásával, és úgy érezték, szigorúbb koncepcióba kell terelni a diákokat. Ezért a workshopot Madáchnak, Az ember tragédiájának szentelték. Jó ötletnek látszott a magyar drámairodalom e kiaknázhatatlan kincsesbányájának 15 jelenetét kiosztani a pesti és a külföldi osztályok között, hadd győzzön a bebetonozott, feszengő tiszteleten a felszabadító kreativitás. A professzorok nem győzték hangsúlyozni, hogy a fiatalos pofátlanság, a klasszikus megrögzéssel való szembemenés kifejezetten kívánatos.
A nemzetközi csapat befutott, a workshop elkezdődött. Az elsős Horvai-osztály a Paradicsomon kívüli színt egy állatkerti ketrecbe telepítette, letépték magukról a ruhát, és kis híján felfalták egymást, szöveghűen. A tanárok egy része kajánul nézte őket és az egyéb tanár kollégákat, akik nyársat nyelve ültek a nézőtéren, és hümmögtek. A Londoni szín egy metróaluljáróban játszódott. Madách korában a londoni szín volt a jelenkor, ez a XX. század végén minimum egy subway-station. Volt ott minden, kurvától hajléktalanig és süvítő metró alá ugró haláltáncig.
Egy amerikai egyetem drámastúdiója kapta meg az Eszkimó színt. Akkurátusan és nagy unalommal játszották el. Ádám kedélyesen beszélgetett az eszkimóval, kicsit aggódott a kihűlő nap miatt, önmaga előtt is szégyellve, durván leszólta az eszkimó feleségét, Évát, és kész is volt a jelenet. Vámos László és Hubay Miklós volt a két kirendelt professzor, akik udvariasan megkérdezték: hova lett a jelenetből az emberiség végromlásán érzett kétségbeesés? Az amerikaiak nem értették. Akkor Vámos részletesen magyarázni kezdte, hogy minden elpusztul, az eszkimó az emberiség vége, és Ádám szembe találja magát ezzel a véglénnyel, akinek csak a hús és a túlélés a fontos.
Az amerikaiak riadtan körülnéztek, és óvatosan megkérdezték, hogy ebben az országban tényleg véglénynek tartjuk-e az eszkimót és ezt tanítjuk is? Mivel Vámos és Hubay lelkesen bólogatott, és magyarázott a madáchi végítéletről, a tolmács remegő szájjal próbálta immár professzorokkal is megértetni, hogy ez az eszkimózás nem lesz piszi. A professzorokat csak a drámai mondanivaló érdekelte, kézzel-lábbal magyarázták az amerikaiaknak az eszkimók alacsonyrendűségét, amitől amazok egyre jobban aggódtak, és egymás közt már a Ku-Klux-Klant emlegették, szemük előtt megképzett Vámos és Hubay lángoló keresztekkel. A két kultúra nem közeledett egymás felé, hiszen képtelenek voltak megérteni egymást. Igazán azt sem értették, hogy miről beszél a másik.
Ez történt akkortájt, amiről Rátóti rektor úgy beszél most: kiszélesedett a külföldi egyetemekkel való együttműködés. A falakon kívül is érezhető pezsgés jellemezte az egyetemet.