Hányszor járt már Magyarországon?
Nehéz megmondanom. Azért is, mert sokat utazok, s Magyarország valahogy mindig útba esik, keresztül hajtok rajta akkor is, ha más országba tartok.
A könyvét olvasva rájöttem, hogy utazás közben észleli, amikor áthajt a történelmi, Trianon előtti határokon.
Az ugyanis jól látszik. De nem csak „Nagy-Magyarország” határai, hanem az is, hogy hol voltak a régi, az első világháború előtti közép-európai birodalmak. Jól felismerhető az egykori Német Birodalom a maga városi kultúrájával, az Osztrák-Magyar Monarchia, de az egész Habsburgia. Például Szarajevóban, ahol a régi török bazár, a csarsija egyszerre csak átváltozik szecessziós kis Béccsé. Vagy a Székelyföldet elhagyva érzékelhető, mennyire más kultúra van a régi román királyság területén. De ugyanez történik az emberrel a mai Ukrajnában: a hajdani Galícia, Bukovina más kultúra, mint azok a részek, amelyek az orosz birodalomhoz tartoztak.
A népek mentalitása is más?
Ez nehezebb ügy, hiszen több mint száz év alatt nagy volt a népvándorlás. De Lengyelországban még most is mondanak olyasmit, hogy ez „galíciai pofa”, így különböztetik meg a varsóitól, aki inkább az orosz-lengyelországi mentalitást hordozza. Magyarországon azt érzékelem, a ferencjózsefi időkben az ország még szorosabban kötődött a délnémet, osztrák világhoz. Valamikor mintha Orbán Viktor is beszélt volna arról, hogy Magyarország ehhez a délnémet kultúrához, gazdasághoz kapcsolódik. Én úgy érzetem, az a nem egészen félévszázad, amelyben Magyarország a kettős monarchia része volt, úgy maradt meg a magyarok tudatában, mint a nemzeti csúcskorszak. A kiegyezéssel az ország a belpolitikájában független lett, az egész országot a sajtjuknak tudták a magyarok. Ez volt a Magyar Királyság. Az ország abban a korban rohamosan nyugatosodott, amit bizonyít az épített örökség. Ez tény, akkor is, ha a románok, szlovákok, szerbek ezt a kort nem ilyen siker-érának élik meg. Tisztelem az ő szempontjaikat, de átérzem a magyarok Trianon-traumáját.
Azt írja, hogy a nemzeti rockot játszó együttesek szövegeiből tanul magyarul. Ez nem önkínzás?
Tanultam magyarul, sokat megértek a nyelvből, de a megszólalni nehezen megy, félek, hogy hibázom. A nemzeti rocknak nevezett zene magyar és balkáni specialitás, nálunk ilyen nincs. Sokat utazom és utazás közben hallgatom ezeket az egyszerű szövegeket és giccses zenét, azt hogy a jó magyar pálinkának nincsen párja, egyedül van, mint a magyar a világba… Néha érzem, hogy ez már perverzió.
Találkozott olyannal, hogy „tipikus magyar”?
Nem adom meg magam a felkínálkozó sztereotípiáknak. Emberekkel találkozom, velük ismerkedem, beszélgetek, nem pedig a „magyarság képviselőivel”. Azt tapasztaltam az utazásaimon, hogy ezek a sztereotípiák sokszor félrevezetőek. Egy bizonyos dologra másként reagál például egy bánsági vagy kolozsvári román, mint a havasalföldi, vagy dobrudzsai.
A lengyelek is nagy területeket veszítettek a második világháború után. Van önöknél is nosztalgiázás a „keleti végek” iránt.
Ez azért más helyzet. Magyarország az első világháború végéig nagy ország volt, birodalom a birodalomban és a kis államok sorába süllyedt. Ma méretét, lakosságát tekintve Csehországgal, Szlovákiával összevethető. Lengyelország a második világháború végén elveszítette a keleti részét, de nagy darabokat kapott Németország korábbi területeiből. Arrébb tolódott, azt is mondhatnám, hogy jobb helyre került, s közben megmaradt a térség nagy államának. Eközben az ország megszabadult azoktól az ukránokkal, fehéroroszokkal való nemzetiségi konfliktusoktól, amelyek a két háború közötti államot terhelték. Ez az átrendeződés persze rengeteg szenvedéssel járt.
Mindezt Sztálinnak köszönhetik.
Még sok mást is „köszönhetünk” neki. Én egyébként nem látom, hogy olyan irredenta törekvések lennének nálunk, hogy szerezzük vissza Wilnót, Lwówot, Grodnót. (Vilnius Litvánia fővárosa, Lemberg/Lviv nyugat-ukrajnai nagyváros, Hrodna fehéroroszországi nagyváros. Ezek a két háború között Lengyelországhoz tartozó városok voltak - a szerk.). Nosztalgia van, de az emberek már nem akarnák „visszaszerezni”. Azt mondják, minek, hiszen ott már csak a kövek maradtak.
Sokat ír a könyvében a nacionalizmusról, a nacionalistákról. Ha jól értem, nem szereti őket.
Azt gondolom, hogy ezt is differenciáltabban kell nézni. Van a nacionalista kemény mag, de ezzel nem lehet mit kezdeni. Elképzelhető másfajta megoldás. Az, amit Orbán csinál. Megértette, hogy az egykori magyar birodalmat nem támaszthatja fel. Ezért próbálkozik a magyar állam jelenlétét visszahozni befektetésekkel, támogatásokkal, kulturális jelenléttel a volt területeken. Ezt nevezik soft powernak. Magyarország így a saját valós méreteinél nagyobbnak látszik. Valahogy így alkalmazza a nacionalista programot a mai világban. Ezzel együtt én őt is banditának tartom.
Banditának?
Igen, úgy ahogy a hozzá hasonló politikusokat, államvezetőket - Putyint Oroszországban, Vucicot Szerbiában, vagy a belarusz Lukasenkót. Azokat, akik felszámolják a demokráciát és feudális fejedelemségeket csinálnak az országaikból, olyan államokat, ahol minden a személyi függéseken alapul, ezek döntenek, nem pedig a demokratikus intézmények.
Lengyelországban más a helyzet? A könyvében van egy fejezet, ahol leírja a Trianonban Lengyelországhoz került egykori szepesi és árvai vidéket. Ír Nedec váráról, s arról, hogy Orbán e vár közelében instruálta 2015-ben a frissen hatalomhoz jutott Jaroslaw Kaczynskit. Arról, hogy a lengyel politius miként érhetné el a vágyát, s csinálhatna „Varsóban Budapestet.” Jó tanítványnak bizonyult a lengyel pártvezér?
Azt gondolom, Kaczynski kezdetben nem a mostani állapot felé tartott. Aztán rájött, ő is likvidálni akarja a független intézményeket, mert így teljesítheti illiberális programját. Kaczynski erős antiliberális, elitellenes programmal kezdte. Fellépett a korrupció ellen, s ezzel sokak támogatását megszerezte a liberális-konzervatív Polgári Platform kormányzása alatt. Kaczynskinak erős meggyőződése lett, hogy teljes átépítésre van szükség, fel kell számolni az addigi intézményeket, saját embereket kell ültetni a kulcspozíciókba az állami médiában, az alkotmánybíróságon, ügyészségen, titkosszolgálatoknál. Végül a bíróságoknál. Ezt az egészet kézi irányítással akarja megvalósítani. Tehát ugyanaz a személyi függéseken alapuló feudális, patrimoniális rezsimet alakít ki, mint az előbb felsorolt politikusok. A tendencia látható.
Aki ennyit utazik a két ország között nyilván rengetegszer hallotta, hogy lengyel-magyar két jó barát. Mit gondol erről a sokat emlegetett, történelminek mondott nagy barátságról?
A történelemben nem látom sok nyomát. Azt hiszem, a múltban a két országnak csak alkalmilag, ritkán volt köze egymáshoz. Léteztek dinasztikus kapcsolatok, de hasonlók gyakoriak voltak a középkorban. Másfelé tájékozódtak. A lengyelek például Keletre, a magyarok a Balkán felé. Azt tapasztalom, hogy a lengyel társadalomban erősebb ez a szimpátia, a magyarok távolságtartóbbak. Magyarországon még azt is hallottam egyszer: magyar-lengyel két jó barát, de ezt inkább csak a lengyelek mondják. Azt látom, erre a tradícióra erősen rásegített mind a két országban az aktuális politika.
Már ebben a beszélgetésben is említette Orbánt, s a könyvében is főszereplő. Ön is elzarándokolt Felcsútra, a stadion melletti házikójához. Van egy fejezet a kötetben, amelyben a budapesti békementre utazó lengyelekről ír. Mennyire van jelen a magyar miniszterelnök a lengyel közéletben?
Sokszor felbukkan a neve, azt is mondhatnám, hogy a főszereplők egyike. A jobboldalon imádják. Nem véletlenül indul sok ember el a saját pénzén ilyen „nagy kirándulásra". De nem minden lengyel jobboldali politikus, publicista vak. Látják, hogy mit csinált Orbán a magyar médiával, és azt is, milyen játékot űz Oroszországgal. Ezt az oroszbarát, Putyint kiszolgáló politikát nem nyelik le lengyel jobboldaliak. Ez zavart is okoz a kormánypárti médiában. A baloldal, a liberálisok szemében ő fő gonosz. Diktátornak nevezik. Ezzel én nem tudok mit kezdeni, sokszor járok Magyarországon és nem érzem úgy, mintha zsarnokságban lennék. A baloldaliak Orbánt a szélsőjobb internacionáléhoz, Salvinihez, Le Penhez sorolják. A baloldali és liberális narratívában gyakran felbukkan az elem, hogy Orbán kihasználja, manipulálja Kaczynskit. Habár Orbán nem az én mesehősöm, hatékony és ügyes politikusnak tartom. Imponál nekem, s úgy látom, nehéz sarokba szorítani, mindig vannak erős kártyák a kezében.
A NER egy lengyel újságíró szemével
Amikor azt hisszük, hogy már mindent elmondtak a NER-életérzésről, vagy a helyről, amit sokszor csak Abszurdisztánnak becézünk, akkor jön egy lengyel újságíró és új megvilágításba helyezi a nagyon is ismerős orbáni Magyarországot. Ziemowit Szczerek két neves lengyel újság, a Gazeta Wyborcza és a Polityka munkatársa. Stílusában a gonzóhoz közelít, érdeklődését tekintve pedig Orbán Viktor megszállottja. És persze mániákusan érdekli a régió többi – ahogy ő fogalmaz – minden hájjal megkent politikusa is, így Jaroslaw Kaczynski vagy Aleksandar Vucic. Szczerek jogot és politológiát végzett, újságíróként pedig a kelet-európai térség szenvedélyes kutatója. Legnagyobb erőssége, hogy úgy tud rácsodálkozni bármire a NER-világban, mintha először szembesülne vele. Nem kötik sem a törzsi ideológiák, sem a magyar politikai reflexek. Amikor ellátogat a felcsúti stadionhoz nem az ámulat szavaival, de nem is átkozódva nyilatkozik róla, egyszerűen csak pálinkázni támad kedve a „csúcsos süvegű, kunkori orrú csizmát viselő magyar harcosok tiszteletére”.
Szczerek könyve amellett, hogy felettébb szórakoztató, tulajdonképpen egy megértéstörténet. A lengyel újságíró mindent megtesz azért, hogy feldolgozza azt a mindenhol megjelenő kettősséget, amelyben mi, magyarok élünk. Egyszerre próbálja meg szórakoztatóan, de gúny nélkül bemutatni a valóságot és a „fantáziamagyarságot”. Nem ítélkezik, csak próbálja megérteni azt a sok-sok ellentmondást, ami minket jellemez. Teszi ezt úgy, hogy mindvégig megőrzi szórakoztató stílusát és a lövészárkokon túlmutató éleslátását. Szczerek olyan hagyományos, és egyes helyeken már kihalóban lévő újságírói módszerekkel is él, mint a különböző szemléletű emberekkel és politikusokkal való beszélgetés. Igaz, nem csak azt írja le, amit beszélgetőpartnere mond, hanem az adott körülményeket is. Minden rezdülést megfigyel.
Bár a Via Carpatia elsősorban a lengyel közönség számára íródott, Szczerek egyéni látásmódja és a magyarok története iránti empátiája a hazai olvasók számára is számos érdekességet tartogat.
A kötet kiadója fiatal szereplő a könyvpiacon. Az egy személy által működtetett The &-nek ez a második címe; az első könyv, amit gondozott a tavaly megjelent LTI - A Harmadik Birodalom nyelve volt Victor Klemperertől. A kiadó a jövőben olyan, külföldön kultikusnak tartott műveket tervez a magyar piacra dobni, mint például A hallókürt Leonora Carrintontól vagy éppen a Métely Maria Lazartól. - Bialkó László Gergő
