Ma lenne százéves Szepesi György, a valaha volt leghíresebb magyar rádióriporter, aki pályafutása legjobb teljesítményének az 1954-es vb-n rendezett Magyarország–Uruguay mérkőzés közvetítését tartotta. Kevesen tudják, hogy a legendás szpíker arról a labdarúgó-világbajnokságról minden nap terjedelmes helyszíni tudósítást küldött a Népszavának. Magyarország hangja előtt tisztelegve ezekből az írásaiból szemezgetünk.
A dél-koreaiak elleni 9:0-ról: „A dél-koreaiakat a szünet nélküli védekezés annyira kimerítette, hogy a fáradtságtól alig állottak a lábukon, s – a közönség és Vincenti francia játékvezető legnagyobb megrökönyödésére – egymás után feküdtek le a földre, hogy egy-két percnyi pihenőhöz jussanak. A magyar csatársor ostroma azonban tovább tartott. A 83. percben ismét Palotás lőtt gólt, 8:0, majd a 87. percben Puskás 20 méterről védhetetlenül küldte Hong Duk Jung hálójába a labdát, 9:0.”
A Magyarország–NSZK 8:3-ról: „Arról beszélünk Puskással, mit érzett, amikor levitték az öltözőbe. »Talán nehezen hiszik el, de sírtam – meséli. – Egy pillanat alatt végigfutott előttem a labdarúgó-világbajnokság, és azt mondtam magamban: számomra vége. Az volt az érzésem, hogy ezen a vb-n már nem tudok többet játszani.« (...) A berni sajtóközpont épületét olyan ostromnak tették ki a Puskás állapota iránt érdeklődő külföldi újságírók, hogy a sajtóközpont irodájának falára nagy táblát kellett kihelyezni, ezzel a szöveggel: »Puskás orvosi kezelés alatt áll.«”
A magyar–brazil negyeddöntő előtt: „Kedves olvasóim, a labdarúgó-világbajnokság eddigi legizgalmasabb mérkőzéséről a Kossuth Rádió hullámhosszán vasárnap délután hat órakor számolok majd be. A – remélhetőleg kellemes – viszonthallásra!”
A magyar–brazil 4:2 után: „Emlékeznek, kedves olvasóim, a Bijou című filmre? (Marlene Dietrich és John Wayne főszereplésével 1940-ben készült – H. I.) Abban szerepeltek olyan jelenetek, amilyeneknek a brazilok elleni mérkőzés befejezése után voltunk tanúi. Kétségkívül sok ilyen amerikai filmet játszhatnak Rio de Janeiróban, mert a brazil játékosok a vereség okozta fájdalmukban példátlan botrányt robbantottak ki. A mérkőzés után az első dolguk az volt, hogy a gyenge megvilágítású öltözőfolyosón leverték a lámpát, s a teljes sötétségben a már előre elkészített üvegekkel és más kemény tárgyakkal ütötték legyőzőiket, a magyar játékosokat. A mieink a nagy verekedés közben sem vesztették el humorérzéküket. Amikor például Didi, a brazilok egyik játékosa a cipőjét Grosicshoz vágta, a magyar kapus – akárcsak a pályán – remek tigrisugrással csípte el a felé dobott tárgyat. A magyar labdarúgás kétségkívül egyik legnagyobb diadalát aratta a brazilok elleni mérkőzésen, de (…) mindenkit mélységesen megdöbbentett az a módszer, ahogyan a brazil játékosok a vereségüket fogadták.”
A magyar–uruguayi elődöntő (4:2) után: „Este 10 óra volt, mire az ünneplő sportrajongók, lelkes futballbarátok, kendőt lobogtató svájci szurkolók sorfala között a magyar csapat autóbusza visszaérkezett az Uruguay elleni mérkőzés után a lausanne-i állomásra. Valóságos diadalmenet volt ez a néhány perces út, a kétórás küzdelemben alaposan kifáradt fiúk felüdültek tőle. De az ünneplés nem állt meg Lausanne-ban. Alig gördült ki Solothurn felé a villanyvonat, a magyar csapat vagonját francia, német, olasz és más országbeli szurkolók vették körül. Számtalan nyelven áradtak játékosaink felé a dicsérő jelzők, amelyek szuperlatívuszokban beszéltek a magyar labdarúgó-válogatott szép, színvonalas és sportszerű játékáról.”
A döntő előtt: „Telefonon felhívtam Herbergert, a nyugatnémet csapat szakvezetőjét, hogy nyilatkozatot kérjek tőle. »Az osztrákok fölött az elődöntőben aratott 6:1 nem tesz elbizakodottá bennünket – mondotta. – Nem számítunk újabb győzelemre. Egy azonban biztos: ilyen jó labdarúgócsapata a Német Labdarúgó Szövetségnek ötvennégy esztendős fennállása óta még sohasem volt. Azt hiszem, nyugodtan mondhatom azt is, hogy az eredmény nem lesz 8:3.«”
A 3:2-re elvesztett döntő után: „A világbajnokság erőltetett tempója, a nyolc nap alatt lebonyolított három döntő jellegű mérkőzés csapatunk erejét olyan nagy mértékben igénybe vette, hogy egyáltalán nem csodálható az idegkimerültség. A három döntő mérkőzés közül kettőt zuhogó esőben, csúszós, nehéz talajon játszották le labdarúgóink, és nagyjából ugyanaz a tizenegy játékos küzdötte végig a rendkívül nehéz mérkőzéseket. Talán szükség lett volna arra is, hogy egyik-másik poszton a közbeeső mérkőzéseken friss erőket vessünk be a harcba, talán szükség lett volna arra, hogy új energiát tartalékoljunk a döntő találkozóra.” Tudósítás-sorozatát azzal zárta: „Biztosra veszem, ha a világbajnokság kupáját nem visszük is haza, a magyar csapat tagjait, oly sok dicsőséges csata hőseit éppen olyan szeretettel várják majd az otthoniak, mint a londoni angol–magyar vagy más nagyszerű győzelmi fegyvertény után.”
Nem egészen így történt, de ez már ugyanúgy történelem, mint a kilencvenhat éves korában elhunyt, ám halhatatlan Szepesi életműve. Apropó, vajon hány esztendőt kellene élnünk ahhoz, hogy megérjük az újabb magyar vb-döntőt?
