Sokan megváltásként várták már 2021-et is: csak legyen vége a borzasztó, gyilkos 2020-nak. De ahogy az lenni szokott, a naptár nem tudott megálljt parancsolni a megannyi válságnak, amellyel szembenéztünk.
És a mai napig nem tudjuk, meddig marad velünk a koronavírus, csúcsosodik a humanitárius katasztrófa Afganisztánban, egyre elviselhetetlenebb a háborús feszültség az orosz-ukrán határon. A forint tovább gyengül, a kormány tovább dúl. Viszont: a világ egyre nagyobb részén igény szerint hozzá lehet jutni a Covid ellen védelmet nyújtó vakcinához. Izraelben és Csehországban is buktak az illiberalizmus hívei, és a magyar ellenzék végre képes volt elvégezni a munkát, ami egyáltalán elképzelhetővé teszi a kormányváltást tavasszal.
Lépjünk ki így év elején az öt percig érdekes aktualitások felszínes diskurzusából, olvassunk Brontët, Balzacot és Móriczot, gondolkodjunk arról, hogyan élünk, milyen a környezetünk, mi hiányzik ahhoz, hogy a magyar társadalom öntudatos, egymásra figyelő, igényeit artikulálni képes polgárok közössége legyen.
Ez ugyanis jelenleg nincs így. Mélyszegénységben élő honfitársaink közéleti, agorai részvételről álmodni sem merhetnek, az ő megsegítésük sürgős kihívása lesz a 2022 utáni új kormánynak. Azonban a középosztály sem polgárosodott, nem alakította ki azt a viszonyt kerülete, városa köztereivel, ami oly nagyszerűvé teszi Belgium, Franciaország vagy Svájc kis- és nagyvárosait. A bonyolult szociológiai okok közül néhány könnyen belátható: sem a rendszerváltáskor, sem azt követően nem volt politikai törekvés az öngondoskodó, libertárius polgár mintájának ösztönzésére, ehelyett mind a balliberális, mind a jobboldali kormányok az erős állam híveiként működtek. Ez közvetve szerepet játszott abban, hogy kialudt a kezdeményezőkészség és az aktivitás az emberekben, holott világos, hogy szerencsésebb országokban az a normális, ha mindenki érdeklődése, képessége, tehetőssége szerint tesz valamit a közjóért. A számos kisközösségből szerveződő nagyobb szövet attól válik a polgár szélesebben értett otthonává, hogy maga is alakítja, programokra, kulturális eseményekre való igényeit segít megvalósítani – kórust támogat, vagy ha tudása van: tanít, vezényel és zeneműveket javasol, kiáll fontos közpolitikai ügyek mellett, szót emel műemlék- és környezetvédelmi kérdésekben.
Ahhoz, hogy egy ponton ez önjáró legyen, paradox módon hozzásegít, ha legalábbis az önkormányzat szorgalmazza az ilyen tevékenységet kezdetben. Számos német kisvárosban az év legalább két napján az utca lakói közösen gyomlálják ki a járdaszegély melletti ágyást, amit - ahogy mondjuk a lomtalanítást is - az önkormányzat is segít eszközökkel és közleményekkel. A spanyolországi városok híres pezsgése sem abban áll, hogy flamenco táncosok ugrálnak minden sarkon és a köztéri kutakból is vörösbor folyik: szervezett, különböző célközönségeknek szóló programok töltik meg az utcákat hétvégenként, van, ahol lezárják a főutcát és kipakolnak asztalokat, hogy pókerversenyt rendezzenek nőknek, máshol pedig köteleket és trambulint feszítenek a folyó fölé, amelyeken ki-ki bátorsága szerint átsétálhat a túloldalra, vagy csak üldögélhet a víz fölött.
Ezek persze sokkal kevésbé centralizált országok, mint Magyarország, akár húsz-huszonöt városban is van a látogatók kegyeiért versengő színházi, képzőművészeti, zenei és mozikínálat. A szellemiség azonban tanulható, ráadásul Pécs, Szeged vagy Miskolc nyilvános terei is egyre ötletgazdagabb programokat nyújtanak.
Mi, akik megtehetjük, és kultúránktól sem idegen, törekedjünk rá, hogy legyen kávéházi élet, legyen irodalmi vitakör, legyenek viták művészekkel és gyűjtőkkel a város szalonjaiban. Legyünk katalizátorai annak a citoyen attitűdnek, ami persze Budapesten is megjelent nyomokban, mint a tavaly elhunyt csodálatos Perczel Anna városvédő életművében vagy épp a FUGA világszínvonalú rendezvényein. Elég, ha körülnézünk a környékünkön, mindenki látni fogja, mire van a legnagyobb szükség. Itt, a második kerületben például világosan látszik, hogy ez a polgári tudat és modus vivendi nem is pénzkérdés: jómódú szomszédaim hagyják szó nélkül, ahogy a féktelen építkezések lassan megeszik a csodálatos zöldövezetet, amiért oly hálásak vagyunk, és amiért oly sokan akár órákat is utaznak a város más részeiről. Figyeljünk oda, hogy életterünk milyensége tükrözze a világképünket.
A legfontosabb dolgok helyben dőlnek el, mondtuk a rendszerváltáskor. Mára az önkormányzati felelősséget is kiüresítette a NER. A helyben élőknek azonban akkor lesz fontos, hogy az önkormányzatuknak tényleges felelőssége legyen, ha a polgári magatartás megerősödik. Tegyünk minél többen azért, hogy mi, a lassan "nagypapa-nemzedék" is megérjük még ezt.
Ami engem illet, az utóbbi években egyre többet gondoltam egykori kiváló barátomra, Jancsó Miklósra. Rettentő szerencsés vagyok persze, hogy ilyen barátot és intellektuális mestert tudhattam magaménak, és elhatároztam, hogy részt veszek emléke életben tartásában. Igazi lélekemelő élmény volt látni, hogy mennyi embert megmozgat a Jancsó100 programsorozat. Gondoljuk végig közösen, milyen művészekre, tudósokra akarunk közösen büszkék lenni, és vállaljunk felelősséget érte, hogy a közbeszéd részévé váljanak, műveik pedig elérhetőek legyenek.
Ami ennél is közérdekűbb, hogy tanárként, pedagógiáról gondolkodó emberként nyilvánvalónak látom: a mai gyerekek vizuálisan tanulnak mindent. Egy Jancsóról elnevezett mozgóképművészeti gimnázium megépítésén és megnyitásán dolgozom számos szakemberrel. Minden tanár kollégát bátorítok, hogy óráiba építse be azokat az eszközöket, médiumokat, művészeti ágakat, amelyektől a legnagyobb kifejező erőt reméli: dolgozzunk mindannyian azon, amiben őszintén hiszünk, ezzel is erősítve a különböző kínálatú, de minőségben hasonló iskolák versenyét.
Ne csak várjuk, már most éljünk úgy, hogy 2022 tavasza után eljöjjön az aktív polgárok Magyarországa.